
Aki szereti az igényes punk rock zenét, annak van egy igazán jó hírem. Kilenc év – a 2005-ös Resolve – után végre új lemezzel jelentkezett az amerikai kaliforniai punk zenét játszó együttes, a Lagwagon. Méghozzá nem is akármilyennel. Mi az, ami egyből feltűnik nekünk az új lemez – a Hang – hallgatása közben? Hogy bitang jó. Érettebb, komplexebb, rockosabb, és keményebb, mint az eddigi albumok. Fülbemászó dalok, jó szöveg, és hát azért valljuk be, sokkal kifinomultabb és technikásabb a mostani basszgitáros, Joe Raposo játéka, mint elődjéé volt (hozzátéve persze, hogy Jesse Buglione is nagyon képzett zenész). Joey Cape biztosan sokat énekelt az utóbbi kilenc évben, mert valahogy karcosabb, erőteljesebb lett a hangja, ami ugyanakkor nem vált kárára a hangzásnak. Sőt. Minden tag kitett magáért, ami a végeredményt illeti. Megkockáztatom, – persze ez csak szubjektív vélemény – hogy a Double Plaidinum (1997) mellett ez a legjobb lemeze az együttesnek. Mindezek tetejébe a borító is piszok jó (bár tudom, hogy ez manapság, a zeneletöltések korában nem sok mindenkit érdekel). Talán csak egy líraibb hangvételű dal található a lemezen, a többi lehengerlően pörgős rock, néhol metálos riffekkel (jaj de szeretem ezt a szót) dúsítva. Nehéz lenne néhány dalt kiemelni a lemezről, mert ha egyet meghallgatsz, muszáj a többit is, és ez mind együtt rajzolja meg lelki szemeink előtt a képet: Akármi van, gyerekek, a rock zene örök és elpusztíthatatlan.