Anon Anon 
Matthew Dicks művét, az Egy képzeletbeli barát naplóját sokan gyermek- vagy ifjúsági regényként tartják számon, de én úgy gondolom, jóval több annál. Az Egy képzeletbeli barát naplója (Memoirs of an Imaginary Friend, 2012) igen erősen ajánlott mű minden korosztály számára, és nemcsak azért, mert a maga nemében egyedülálló, varázslatos és magával ragadó olvasmány, hanem mivel mélyen emberi, őszinte és briliáns. Ritka.
Miről is szól a regény? Egy különleges, vagy leginkább furcsa kisfiúról, aki sokban különbözik a többi gyerektől. Nem szuperhős, vagy ilyesmi, csupán nehezen teremt kapcsolatokat, „befelé él”, gyakran bepánikol, és mindenféle változás kizökkenti őt a már megszokott nyugodt kis világából. Dicks nem mondja ki egy szóval sem, de a pszichológusok – akik már olvasták a könyvet – egyértelműen állítják, hogy az autizmus, ill. az Asperger-szindróma tüneteit produkálja Max. De mit tehet egy olyan kisfiú, akivel senki sem barátkozik furcsasága miatt? Sőt sokan még csúfolódnak is rajta, netán azt ígérik neki, hogy búcsút inthet a golyóinak? Kitalál magának egy képzeletbeli barátot, aki mindig vele van, bárhová is menjen éppen. Budo, a képzeletbeli barát – akit Max teremtett – meséli el ezt a különleges történetet, ami elejétől a végéig rabul ejti az olvasót. Budo nem akármilyen barát, mert egyrészt döbbenetesen hasonlít a valódi emberekre (hisz így képzelte el őt Max), másrészt kíváncsi természet lévén – és mivel nem szokott aludni – éjszaka, amikor Max alszik, messzire elcsatangol otthonról. Ilyenkor a benzinkútnál dolgozó fiatalokat látogatja meg – akik erről persze mit se tudnak -, és a gyerekkórházba is elmegy, hogy a beteg gyerekek képzeletbeli barátaival társalogjon.
Budo hamar ráébred arra, hogy képzeletbeli barátként igencsak korlátozottak a lehetőségei, ha segíteni szeretne. Egyik szörnyűség történik a másik után, és mivel őt csak Max hallja és látja, képtelen segítségért kiáltani, vagy közbeavatkozni, amikor a benzinkútnál fegyveres rablásnak lesz a tanúja. Súlyosan megsebesítik az egyik dolgozót, de ő semmit sem tud tenni ellene. Mintha ez önmagában nem lenne elég, Maxot valaki elrabolja az iskolából. Méghozzá egy olyan személy teszi mindezt, akire senki sem gyanakodna. Budo rájön, hogy ki volt az, és szeretné kimenekíteni a barátját, de ehhez szüksége lesz más képzeletbeli barátok segítségére is. A gyermeki fantázia szülte barátok mind máshogy néznek ki. Budót először minden képzeletbeli barát igazi embernek véli, és majd összecsinálják magukat, mikor odaköszön nekik a kórházban. A legtöbbjüknek hiányzik a szemöldöke, vagy csak akkora, mint egy kólásüveg (nem a szemöldöke, hanem az egész képzeletbeli barát), és van olyan is, aki nem háromdimenziós, és így csak a fal mellett tud jönni. Egyetlen dolog közös bennük. Valamennyien gyerekek képzeletbeli barátai. Kivétel azért akad. Oswald, a hatalmas, kopasz, és feltűnően agresszív, óriás termetű képzeletbeli barát. Neki egy ideig fogalma sincs arról, hogy ő tulajdonképpen szellem, vagy micsoda is valójában. A kómában fekvő felnőtt barátja képzelte őt el, hogy elviselhetőbb legyen számára ez az állapot. Egy bökkenő van csak. Budót Oswald korábban egyszer már rommá verte, mert volt képe belépni a kórterembe, ám most egyedül ő segíthet kiszabadítani Maxet. Olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami semelyik másik képzeletbeli barátnak nincs. Oswald képes megmozdítani dolgokat a való életben. Ki tud nyitni ajtókat, meg tudja nyomni a csengőt, és persze simán le tud ütni bárkit. Ez még jól jöhet a veszélyes szabadító hadművelet során.
Ha egy gyerek már nem hisz tovább képzeletbeli barátjában, akkor a kitalált barát hamarosan meghal. Amikor egy képzeletbeli barát elkezd halványulni, a többi rögtön tudja: a gyermek barátja már nem hisz többé benne. Budo sok képzeletbeli barátot elvesztett már így – akikkel tényleg nagyon jó cimborák voltak -, és attól fél, hogy hamarosan ő is így fogja végezni. A történet utolsó részében Budo döntéshelyzetbe kerül. Vagy segít kiszabadítani Maxet, és akkor hamarosan Max már nem fog hinni benne többé, vagy otthagyja a pácban, és akkor örök élete lehet. Max a történet végén rájön, hogy csak ő szabadíthatja ki saját magát. Neki kell a döntést meghoznia és cselekedni. Mihelyst Max véghezviszi a nagy tettet, és elszökik fogva tartójától, nincs szüksége tovább Budóra.
Ez a könyv a szeretet erejéről szól, mely képes leküzdeni önzőségünket. Megmutatja, hogy milyen az igaz barátság, még ha képzeletbeli is, és különleges atmoszférájával egy olyan világba repít, ahol szívesen elidőznénk még néhány évig. Képzeletbeli barátaink gyermeki őszintesége és kedvessége sajnos annyira távol áll a felnőttek mindennapjaitól – a köpönyegforgatástól, a megjátszástól, a hamis mosolyoktól – hogy akarva-akaratlanul is szívesebben élnénk képzeletbeli barátok között, minthogy szembe kelljen nézni ezzel a rohadással, amit társadalomnak hívunk.
