Egybenyíló valóságok – FAQ Színház – SzFE: Franz Kafka – A per – kritika

Sokszor, sokféleképpen feldolgozott világirodalmi klasszikushoz nyúlt a FAQ Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem legújabb koprodukciójában. A MU Színházban március 7-én mutatták be Franz Kafka leghíresebb regénye, A per színházi adaptációját. Az előadást Tárnoki Márk rendezte.

Kafka univerzumában

Franz Kafka nevére számtalan sztereotípia ragadt az elmúlt évtizedek során, köszönhetően legismertebb művének, Az átváltozásnak, amely – bármilyen meglepő is – nem a legkafkaibb (vagy stílszerűen: kafkaeszkebb) írása az abszurd megteremtőjének. A szerző nevéhez hozzátapadtak az olyan kifejezések mint az elidegenedés vagy a groteszk, amelyek mellesleg valóban jellemzik az író műveit, csak nem a legerősebben, és nem úgy, ahogy a legtöbben gondolnak rá. Kafka világát sokkal könnyebb megragadni a példabeszéd jellegüknél, paradox logikájuknál, illetve az álomszerűségüknél fogva.

Egy kafkai mű olvasásakor első pillantásra úgy tűnhet, egy hagyományos, realista mű világában vagyunk, ám ezek a konvenciók fokozatosan és egyre látványosabban lebomlanak, meghagyva egy olyan logikai vázat, amely a realizmus keretei között már egyáltalán nem állja meg a helyét. Parabolikus hangvétele ellenére – egy példázat ugyebár mindig tanítani kíván valamit – szövegei gyakran arra szólítják fel az olvasót, hogy törekedjenek az igazság megtalálására, ugyanakkor azt is elárulják egyben, hogy ezt az igazságot, nem lehet megismerni. Kafka ajtókat nyit, hogy aztán a belépésre csábítson, s mindeközben ő maga az, aki nem engedélyezi, hogy valaha is átlépjük akár a küszöböt is. Ebben a világban eltorzulnak a valóságban ismert törvényszerűségek, és egy különös metafizika lesz úrrá. Az üzenetek nem érnek célba, a karakterek nem fedik fel szándékaikat, a tér labirintussá válik, amelyben a két, távoli pontot mindössze egyetlen ajtó választ el, a főhős jellemvonásai különböző karakterekben nyilvánulnak meg, helyenként pedig az omnipotens elbeszélőről kiderül, hogy a történet lényegi pontjaival maga sincs tisztában.

A darabról

Egy ilyen világot színpadra alkalmazni tehát nem egyszerű, mivel különleges megoldásokra van szükség. Különösképpen akkor, ha a rendező koncepciójának része az is, hogy az előadás során különböző Kafka-műveket is felhasznál. Tárnoki Márk felvállalja, hogy A per történetén keresztül vezet minket végig Kafka életművén. (Gáspár Ildikó hasonlóképp járt el Az átváltozásban, az Örkényben.) A darab megtartja A per cselekményét, ugyanakkor vissza-visszatérően összevegyíti kevésbé ismert szövegekkel, egy ponton még Kafka naplójából is elhangzik egy idézet. Ezek ugyan kiválóan kommunikálnak A per egyes jeleneteivel, ugyanakkor a szerző életművének ismerete nélkül puszta zűrzavarnak tűnhetnek, és a hagyományos, kissé tán sztereotip Kafka-kép megerősítésére alkalmasak.

De valóban zűrzavar-e az előadás? Nem, ugyanis A per többek között azért lehet sikeres mind a könyvesboltokban, mind pedig a mozivásznakon, mert a legjobban összegzi a kafkai életművet. A történet roppant egyszerű: Josef K.-t egy reggel letartóztatják, ám hogy mi a bűne, arról nem tájékoztatják. K. pedig végigvergődve a különböző, különösebbnél különösebb bírósági procedúrákon, nem képes felderíteni perének természetét. S mint ahogy ezek a bíróságok különböző hivatalai furcsa, szinte ördögi módon összefonódnak és egymással kapcsolatban állnak, illetve ahogy a különböző hivatali ajtók és intézmények helyszínei is egymásba nyílnak, úgy nyithatók egybe Kafka legkülönbözőbb alkotásai is.

A rendező ezt a kaotikus, de valamilyen meg nem ismerhető logika alapján mégiscsak összefüggő rendszert számtalan remek megoldással ülteti át a színpadra. Például a főhőst, Josef K.-t a darab összes szereplője alakítja, a személyiségek folyton cserélődnek, mindenki vádlott, de csak azért, hogy a következő pillanatban vádolhasson. A szerepek konstans módon cserélődnek, s ehhez képest folytonosan változik a térhasználat, a színpad szerkezete is. A végtelenségig fokozható dimenzióváltásokat pedig egy egészen szokatlan módszerrel is kiaknázza Tárnoki Márk: az előadás egy pontján a történetet kiviszi a színházi teremből, s megkerülve a MU Színház színpadát, a terem túlsó oldalán folytatódik az előadás. Semmi sem állandó, csak egyetlen tény: Josef K.-t perbe fogták. Az egyetlen, visszatérő zenei motívum mindig stílusát tekintve változik, és kiváló kontrasztként szolgál a jeleneteknél. Olykor rémületesnek hat, máskor pedig a kafkai humort erősíti meg.

A színészek kiváló összhangban, remekül adják vissza mindazt, amit a rendező megálmodott, az elsőre ijesztőnek tűnő összevisszaság hamar összeáll és bebizonyítja, hogy tényleg nem fontos, ki is az eredeti Josef K. Tárnoki Márk a befejezéshez egészen váratlan megoldást választ: a regény két utolsó legfontosabb kulcsjelenetét egyszerűen kihagyja, s a lezárás, a befejezettség bizonytalanságának egy sajátos és humoros gesztusával bocsátja haza a nézőket. Ha Gáspár Ildikó Kafka-adaptációján azt kifogásoltam, hogy drasztikusan leegyszerűsítette az elbeszélések értelmezési lehetőségeit, akkor Tárnoki Márk éppen a kulcsjelenetek kihagyásával hangsúlyozza a végső értelem felfejtésének lehetetlenségét – és ez az életmű mély megértéséről tanúskodik.

Fordító: Györffy Miklós
Játsszák: Boros Ádám (m.v), Georgita Máté Dezső, György Zoltán Dávid (m.v.), Messaoudi Emina, Orbán Borbála, Tóvaj Ágnes
Hang: Bredán Máté
Asszisztens: Kónya Klára
Látvány: Molnár Anna
Dramaturg: Kukk Zsófi
Rendező: Tárnoki Márk