„Nem szerettem volna lázadót csinálni Josef K.-ból” – Interjú Tárnoki Márkkal - Corn & Soda

„Nem szerettem volna lázadót csinálni Josef K.-ból” – Interjú Tárnoki Márkkal

Márciusban mutatták be a MU színházban Franz Kafka A per című regényének feldolgozását a FAQ Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciójában. Az előadás fiatal rendezőjét, Tárnoki Márkot egyebek mellett arról kérdeztük, milyen korábbi feldolgozások hatottak rá, miért döntött úgy, hogy a főszereplőt, Josef K.-t a végletekig elszemélyteleníti, illetve miként látja a színházak szerepét a társadalomban. 

Tárnoki márk
„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” // Fotó: Németh Gyula

Egy pályája elején lévő fiatal rendező miért teszi le a voksát épp Kafka mellett?

Kafka régi mániám. Még az egyetem előtt, hat éve egy diákszínjátszó csoporttal megrendeztem Az átváltozást. Régóta foglalkoztatott, hogyan lehetne színpadra alkalmazni azt a világot, amit Kafka teremt. Furcsa, abszurd, látomásos hangulata van az írásainak. Olvasás közben olyan képeket hoz elő, amiket az ember szívesen fogalmaz meg színházban. Nem csupán A perrel, hanem az egész életművel kapcsolatban ezt éreztem.

Ez az oka annak, hogy felhasznált egyéb írásokat is a darabban?

Igen. A per azért is nagyszerű, mert alkalmas arra, hogy sűrítsük az életművet, nem véletlenül van rengeteg feldolgozás belőle. Opera, film, színdarab egyaránt. Persze különböző elbeszélésekből összegyúrni egy anyagot veszélyes dolog, ezért is őriztük meg A pert, mint az előadás gerincét, amelybe csak helyenként injekcióztunk más szövegeket.

És nem gondolt arra, hogy aki ezeket az írásokat nem ismeri, összezavarodhat?

Tény, hogy nem hagyományos történetmeséléssel dolgoztunk, hanem mozaikosságra törekedtünk. Ez volt az egyik első komoly döntés a szövegkönyv elkészítésénél. Fragmentumokat, epizódokat, hangulatokat és képeket felvillantani, ez volt a terv. Nekem is újdonság volt így dolgozni, nem rendeztem még úgy, hogy a történetmesélés háttérbe szorult. Persze szempont volt, hogy egy ívet, belső logikát ennek ellenére is átadjunk. Jó esetben a néző hamar rájön, hogy itt nem számíthat hagyományos narratívára, és képes elengedni a történetet, hogy más logika szerint kövesse az előadást.

Említette, hogy rengetegen feldolgozták A pert. Ezek közül melyik volt a legnagyobb hatással Önre?

Azt kell mondjam, szerencsémre, nem láttam a korábbi fontos előadásokat. Mindössze olvastam róluk. Ilyen például a Ledarálnakeltűntem. Most már örülök, hogy nem láttam. Valószínűleg ha megnéztem volna, most nem rendezem meg ezt az előadást, túl nagy befolyással lett volna a képzeletemre. Így viszont a regényből tudtam inspirálódni.

És mi a helyzet a híres filmadaptációkkal?

Az Orson Welles-féle feldolgozást láttam természetesen.

Orson Welles a filmben nagyon erősen hangsúlyozta K.-t mint individuum. Mi volt az oka, hogy Ön ennek az ellenkezőjére törekedett?

Rengeteg koncepciót elkészítettem az előkészületek során. Különös volt, hogy a felkészülés valahogy egyenetlenül és göcsörtösen ment. Nem találtam rá rögtön erre a formára. Sok szereposztást dolgoztam ki, tehát egyáltalán nem az első döntés volt K.-t szétosztani a játszók között. Ha már úgy kezdtük, hogy a pályája elején lévő rendező miért dönt bizonyos dolgok mellett, akkor az érdekes tapasztalat volt számomra, hogy nagyon sok szempont van, amit egy anyag kapcsán az embernek figyelembe kell vennie, és nem feltétlenül csak művészetieket.

Amíg a színművészeti egyetemen dolgoztam, csak a művészeti szempontok léteztek. De amint kilépünk onnan, más tényezők is számítanak.

Például ha azt akarom, hogy beüljenek a nézők az FAQ társulat előadására, ahol nincsenek húzónevek, de én szeretném, hogy a darab sokáig fusson, érdemes olyanra osztanom Josef K. szerepét, aki miatt az emberek bejönnek a színházba. Az ember persze nem marketing szempontok alapján oszt szerepet, de érdekes volt ilyen tényezőket is végiggondolni. Végül azért kötöttem ki annál a megoldásnál, hogy mindenki játssza K-t mert úgy éreztem, hogy a színészek számára ez nagyon izgalmas feladat lehet, másrészt pedig tükrözi a világról alkotott gondolataimat.

„Ha az ember elkezd dolgozni a szöveggel, a sztereotípiák hamar szét tudnak foszlani és találunk helyettük mást.” // Fotó: Éder Vera

Kafka nevéhez számtalan klisé hozzátapadt, rengeteg olyan jellemzőt tulajdonítanak neki, ami nem feltétlenül jellemzi az egész művet és ez általában meg is látszik a feldolgozásokban. Nem félt ezektől a sztereotip Kafka-képektől?

Ha az ember elkezd dolgozni a szöveggel, a sztereotípiák hamar szét tudnak foszlani és találunk helyettük mást. A mi előadásunkban a szexualitás például elég erősen jelen van, holott korábban ezt nem gondoltam ennyire hangsúlyosnak Kafkánál. Miközben dolgoztunk, kiderült, hogy ez jelenti a kulcsot számos jelenethez. Vagy ott van a humor. A pernek átütő, kaján, váratlan humora van, amit az ember első olvasásra nem feltétlenül fedez fel.

Hogy birkózott meg ezzel? Kafka humorát tényleg nem egyszerű kiemelni. Erre szolgált a zenei motívum, ami mindig ugyanaz volt, mindössze stílusában változott?

Igen, a zenét többször használom ellenpontként, oldásként. Fontos volt, hogy a humor váratlanul kússzon be az előadásba.

A Kafka-művekben általában nehéz felfejteni egy végső nagy értelmet. Számos írása pedig épp azt hangsúlyozza, hogy nincs megismerhető igazság, de van értelme keresni azt. Ez elég erősen áthatja A pert. Más darabok Kafka kapcsán gyakran leteszik a voksukat egy értelmezés mellett, Ön viszont érvényben hagyta ezt a paradoxont. Ez miért volt?

Ez összefügg azzal a fő rendezői döntéssel, hogy K.-t milyennek láttatjuk. Nem mindegy, hogy ő egy jómódú bankigazgató, akinek hatalma van, esetleg egy lázadó fiatal. Ez döntő kérdés. Én viszont ezt a döntést nem hoztam meg. Máshogy fogtam meg a főszereplőt. A hat színészre próbáltam koncentrálni, nem pedig egy figurát megalkotni.

A regénybeli K. bizonyos szinten meg van határozva: egy szürke hivatalnok.

Nem feltétlenül. Olvashatom úgy is a könyvet, hogy K.-nak hatalma van. Cégvezető: vannak beosztottai, hivatali telefonja stb. K. világa persze szétesik végül.

Ez izgatott. Maga a szétesés, a zuhanás. A világ összedőlése volt a fő motívum. Ez volt az a gondolat, ami arra késztetett, hogy K. se legyen homogén személy, hanem essen szét darabokra.

Ez egyben nehézsége is az előadásnak. Egy történet esetében az ember szeretné, hogy a főszereplővel együtt haladjon a néző. Nálunk ez nem biztos, hogy simán működik.

 Ez az oka annak is, hogy kihagyták a két kulcsjelenetet?

Az utolsó két jelentet – A törvény kapujábant, illetve amikor K.-t kivégzik –, próbáltuk eleinte, mindkettőre volt verziónk. De aztán elkezdett zavarni, hogy az egész előadás apró etűdökből áll, amelyeket mindig szépen végigmesélünk. A darab igazából egy folytonos zuhanást ír le. Belecsavarodunk egy szűkülő spirálba. Nem akartam becsületesen végigmesélni az utolsó jelenetmorzsákat. Úgyis tudja mindenki, mi lesz a vége. Helyette valami váratlan, zsigeri megoldást kerestünk, hogy összeadódjanak a korábbi fragmentumok.

De mi a helyzet az ítélettel? Az nem hiányzik vajon?

Azt képzelem, hogy a néző hamar leszűri azt a nagyon egyszerű gondolatot, hogy mindenki K., akár ő maga is lehet az. Az volt a szándékom, hogy a végén adjunk egy olyan gesztust, ami nem csak intellektuális rétege lesz a műnek, de zsigerileg is hat. Ezért került elő a végén a kés.

„A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.” // Fotó: Németh Gyula

A Kafka-műveknek van egy példázat jellege, ami A per esetében A törvény kapujában betét nélkül talán kevésbé látványos. Mégis ebben az előadásban a végén így is előkerül egy megafon, amin keresztül az aktuális K. egyfajta végső tanítást vagy tanácsot azért megoszt.

Ez kapcsolódik valamelyest az aktualitás kérdéséhez. Ez az a pillanat, amikor az adott K. egy megafonba beszél, és ez talán az egyedüli pontja a darabnak, amikor nem Kafka-szöveget, hanem egy francia filozófus, Étienne de La Boétie az állammal kapcsolatos gondolatait használtuk fel. Ezeket erősen aktuálisnak találtam és jól illeszkedtek A per történetéhez. Ez a jelenet egy lázadó, ellenzéki kiállás K. részéről. A szöveg is, a színész is hozzánk szól, felelősségvállalásra buzdít.

Akkor K.-nak mindig lázadónak, ellenzékinek kell lenni?

Egyáltalán nem, ez rendezés kérdése.

Én nem szerettem volna lázadót csinálni K.-ból, mégis jól esett egy kicsit kiszólni és valami reményt kelteni ebben a nyomasztó környezetben, ha csak egy pillanatra is.

Ennek a francia filozófusnak a gondolatai a hatalommal és a félelemmel kapcsolatban pedig szépen rímelnek a mára és cselekvésre ösztönöznek, lendületet adnak. Rávilágítanak arra, hogy egy társadalom állapota az egyéneken múlik. Egy elnyomó hatalom nem független a társadalomtól. A közeg termeli ki. Így ha véget akarunk vetni neki, az csak is rajtunk múlik.

 Van még olyan Kafka-mű, amit szívesen színre vinne?

A kastély szintén egy nagyszabású történet, ami mindig is vonzott. De van más is, például Az odú, ami gyakran eszembe jut. Az is nagyon aktuális, szintén egy láthatatlan ellenségről, furcsa paranoiákról szól, amik manapság is léteznek a társadalmunkban.

Úgy tűnik, hogy ezeket a szövegeket mindig a mához igazítja.

Igen, de egy rendezőnek ez a dolga. Csak abból tudok dolgozni, ami körülvesz és hat rám. Az már más kérdés, hogy mennyire kell ezt a néző szájába rágni vagy kikacsintani. Nem biztos, hogy mindig le kell nyomni a torkán a nézőnek, hogy mi az analógia.

Megvan akkor a helye annak, mikor kell szájba rágni valamit?

Érdekes, hogy itthon még mindig főleg parabolák, analóg történetek vannak. A szocializmusból ránk maradt színházi hagyomány ez. A klasszikus történet mögül kikacsintunk a nézőre. Máshol ez nem feltétlenül van így, direktebb beszédmódok is széles körben elfogadottak és jól működnek.

Ha jól értem ezt tartja követendőnek.

Nem feltétlenül. A Félelem és fogcsikor című előadásunkban én is azzal játszok, hogy bár a 30-as évek Németországában járunk, kísérteties a hasonlóság a mai Magyarországgal. Mondjuk ebben az esetben olyan erős a hasonlóság, hogy még kikacsintani sem kell.

A beszédmód igazából mindegy is, politika és színház úgysem tud különválni. Minden színház politikus, ami beszél a társadalom problémáiról, és ehhez nem kell aktualizálni vagy kikacsintani. A színház egy fórum, a közös ügyek fóruma, ami lehetőséget nyújt megvitatni a problémákat, amik érintik a közösséget, amiben élünk.

Így értem a politikusságot.

(Az interjú a szerző Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományok mesterszakán benyújtandó mestermunkájának részeként készült.)

Ez is tetszeni fog...