Bence V. 
Forrás: Wikipedia
Sam Mendes legújabb alkotása, az 1917 (2019) teljes joggal kiérdemelte a tíz Oscar-jelölést. A kétórás filmben egészen újszerű módon teszi átélhetővé a háború élményét.
Háborús témához nyúlni, amilyen könnyen kezelhetőnek tűnhet elsőre, olyan bonyodalmas manapság, minthogy az ember által véghez vihető legembertelenebb, ésszel teljességgel fölfoghatatlan jelenséget kell bemutatni. S mint ilyen, nagyon is kimeríthető a róla való gondolkodás, ezt pedig számos film már meg is tette. Hiszen mit lehet még mondani az elképzelhető legrosszabbról? Az önkézzel végrehajtott pokolról. A tökéletes értelmetlenségről. A háborús gépezet lelketlen logikájáról. Az ember állati sorba való lezülléséről. A minden képzeletet felülmúló nyomorúságról, az ártatlan anyák és gyermekek szenvedéséről, haláláról. A fokozatos, pillanatra sem szűnő halálfélelemről. Auschwitzról. A túlélési ösztönről. Emberségről és embertelenségről.
Számos film dolgozta már fel a háborút mindezen témák felől megközelítve, és így nem csupán nehéz, de talán eleve feleslegesnek is tűnik hasonló céllal nekifutni egy újabb alkotásnak jelenleg. Ugyanakkor teljességgel érthető, hogy az egyes történetek, az individuumok felértékelődése, valamint az egész háborús légkör – talán éppen értelmetlensége és időbeli távolsága miatt – továbbra is vonzó és érdeklődésre tart számot. Ennek megfelelően nem is olyan meglepő tapasztalat, hogy az elmúlt néhány évben egyre több új háborús film már nem próbálja meg elmagyarázni, hogy miért rossz egy háború. (Ha ezt még ma egy felnőtt embernek magyarázni kell, akkor ott valami nagyon félresiklott, és attól tartok, ezen egy film már nem segít.) Pontosabban nem erre helyezik a hangsúlyt, hiszen implicit módon nyilvánvalóan nem lehet nem ezt kommunikálni egy minimálisan is realista, és nem valamilyen ideológia által vezérelt filmben. Szembeötlő – elég csak például a Saul fiára (2015) vagy a Dunkirkre (2017) gondolnunk –, hogy a rendezők a háborúk lélektani oldalát próbálják bemutatni, és elsősorban a fokozott feszültséget, az életveszély folyamatos jelenlétét, s az emiatt érzett, végletekig fokozott halálfélelem élményét teszik meg a művek legfőbb elemévé. Impressziókat adnak át. Átélhetővé, személyes élménné alakítják a műveket, feláldozva cserébe az izgalmas, akcióra építő vagy fordulatos történeteket. Talán mindannyiunk emlékszik a Dunkirk őrjítő(en zseniális), zakatoló hegedűjátékára, amelyhez a szívverésünk a fokozódó izgalmak hatására szépen lassan hozzáidomult a játékidő során.
Aki ezt fel tudja idézni magában, az nagyjából képet is kaphat arról, milyen alkotás Sam Mendes tíz Oscar-díjra jelölt filmje, az 1917. A kétórás film cselekménye röviden összefoglalható: az első világháború idején a lövészárkokban két tisztet megbíznak azzal, hogy juttassanak el egy levelet egy másik amerikai hadtesthez. Hogy célba érnek-e, korántsem mindegy: nagyjából ezerhatszáz katona életét menthetik meg, ha idejében kézbesítik az üzenetet. A katonáknak pedig nem csupán a távolsággal és az idővel kell megküzdeniük, lévén, az út ellenséges területeken át vezet.
Ennyiből már könnyedén rekonstruálható az a morális teher, ami a főszereplőink vállára nehezedik. Háborús időkben járunk, amikor az élet értelme, sőt, bármi értelme is finoman szólva megkérdőjeleződik, és nagyjából minden katona számára evidenciává válik az erre adott válasz, hogy tudniillik nem, semminek nincs semmi értelme sem. Ebben a lelkiállapotban kapják meg főhőseink azt a megbízást, hogy saját életük kockáztatásával is, de próbálják meg megmenteni másfél ezer társuk életét. A két karakter pedig a fenti dilemmára adott két válasz: egyikük életét sem féltve vállalja az utat, hogy megmentse az érintett hadtestben szolgáló testvérét, míg másikuk pontosan tudja, hogy mit sem ér a hősiesség, ha ő nem érhet haza a családjához. A két, nagyon is adekvát lelkiállapot megjelenítése a forgatókönyv nagyszerű húzása, amely által a karakterek a nézőkben dúló dilemmák kivetüléseiként jelennek meg.
Ennél is nagyszerűbb azonban a forma, különösen az operatőri munka. A film rendkívül hosszú, összemontírozott jelenetekből tevődik össze, ezáltal gyakorlatilag az első pillanatától kezdve együtt vagyunk a szereplőkkel. Nincs vágás, nincs időbeli ugrás, nincs perspektívaváltás (illetve van, de csakis a koncepció lehetőségeihez mérten, és ezek a megoldások szintén bravúrosak), más szóval: nincs menekvés. A néző ott gyalogolhat, a történet részeseként, a két főhőssel együtt. A film az időre épít: mi is érezzük az idő irgalmatlan lassúságát, és ez a rendezőnek kedvez, hiszen eléri, hogy idővel mi magunk is tökéletesen azonosuljunk a helyzettel. Ekként pedig lehetőségünk nyílik átélni azt a felfokozottságot, amit az érezhet, aki a nap minden pillanatában életveszélyben van. Aki látta Gaspar Noé legújabb, Eksztázis (Climax, 2018) című filmjét, az megtapasztalhatta, milyen az egyéni, személyre szabott pokol. Nos, az 1917-ben épp ellenkezőleg egy kollektív pokoljáráson veszünk részt. Egy olyan végítélet tanúi vagyunk, amelyet rajtunk kívül, bár a film nem mutatja, de érezteti bizonyos jelenetekben, milliók élnek meg, éppen ugyanígy, ugyanazokban a percekben. Nem is csoda, hogy a film befejezése megtalálja az aranyközéputat: nem enged teret a pátosznak. Amint elragadná a nézőt bármilyen nemes érzés, a rendező azonnal visszarántja a valóságba: hogy tudniillik itt csak a filmnek van vége. Ez volt egyetlen egy nap. Négy évnyi öldöklés egyetlen napja.
Egy ilyen film persze nem ad túlzottan sok lehetőséget a legfontosabb főszereplőnek, George McKaynek, aki ennek ellenére is abban a pár jelenetben, ahol igazán nagyot kell alakítania, rettenetesen odateszi magát. Karakterében tükröződik a háborúk igazi tragédiája: egy fiatal, aki alig múlt húszéves, de tekintetében már ott érződik annak a fájdalma, amit átélni volt kénytelen. Az ő tragédiája százezrek, milliók tragédiája – ettől olyan megrázó, amikor az arcára közelít a kamera. Mert abban a tekintetben minden benne van.
Hogy az 1917 az operatőri munkáért járó Oscar-díjat elnyeri-e, efelől szemernyi kétségem sincs. Sőt, mivel amondó vagyok, hogy Bong Joon-ho Élősködők (Gisaengchung, 2019) című kiváló filmje a tapasztalatok alapján túl jó film ahhoz, hogy Oscart nyerjen, egyáltalán nem lepődnék meg, ha Sam Mendes ebben a kategóriában is diadalmaskodna. Ez mindenesetre ma hajnalban kiderül.
Engem lenyűgözött az 1917, és ezt azért is kell újfent hangsúlyoznom, mert személy szerint a háborús filmek többsége számomra nem ad sokat. (Aki olvasta Karinthy Frigyes Krisztus és Barabbás című kötetét, annak a cselekményen és a történelmi tényeken túl aligha adhat gondolatilag újat egy háborús film.) Azok a filmek, amelyeket ennek ellenére mégis szeretni tudok, többnyire a humánumra helyezik a hangsúlyt. Ilyen, gyönyörű példa a Jöjj és lásd (Idi i smotri, 1985) című film is, amelynél jobb, őszintébb, megrázóbb és humánusabb háborús filmet soha nem láttam. Nos, ez az 1917-tel sem változott, de az a tény, hogy olyan film mellett említhetem, mint Klimov briliáns drámája, mindent elárul róla.
Értékelés: 90/100
IMDb: 8,5/10
Mafab: 88%
