Anon Anon 
Meglehetősen egyhangú vidékként mutatta fel a POSZT idei versenyprogramja a hazai színházi életet. Írom ezt úgy, hogy mindeközben önmagában egyetlen előadásról sem gondolom azt, hogy ne lett volna ott a helye a versenyprogramban, sőt… Mégis: az idei versenyprogram egy meglehetősen konzervatív szemléletű biztonsági válogatás volt. Kovács Dezső és Árkosi Árpád válogatása szinte kizárólag a kőszínházak szokásosan rendezett remekbe szabott előadásait kínálta, teljességgel figyelmen kívül hagyva a független színházakat vagy a kísérletező előadásokat. Az előadások nagy része a magyar színház pszichologizáló, realista hagyományán belül állt, s jóllehet, ezek között is sok különbség volt – számos előadásban volt különbözőképpen stilizált díszlet, kosztüm vagy színészi játék –, ezek az előadások ezzel együtt is a színházi eszköztárnak csak egy meglehetősen szűk palettáját mutatták fel.
Némiképp kilógott ebből a sorból a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan, a Bűn és bűnhődés vagy éppen a Részegek, kísérletezésről azonban ezek esetében sincs szó. A Részegek egy olyan avantgárd hagyományban gyökerezik, mely évtizedek óta létezik (és más színházi hagyományokban virul is), legfeljebb a magyar színházi élettől idegen. Ugyanígy áll ott a Retromadár hátterében a román színházi hagyomány, míg a Bűn és bűnhődés mögött a cseh. Ezek az előadások kétségkívül színesítették a versenyprogram amúgy szűkös palettáját, s rendkívül jót tettek neki, a hiányzó független színházakat és a kísérletező tendenciákat azonban ezek sem pótolták, ezekkel együtt is továbbra is csak a kőszínházaknál és a rendezői színház nagyjainál vagyunk.
Továbbá: az előadások között mindössze kettő olyan volt (Retromadár, Látszatélet), mely nem egy előzetesen létező, magától az előadástól független – drámai, epikai vagy zenés – anyag színpadra vitele, s mindössze kettő olyan (Futótűz, Részegek), mely kortárs anyagot visz színre. Lehetne persze azzal érvelni, hogy a válogató abból válogathat, ami van, s az is tény, hogy a magyar színház az említett szempontok felől nézve (kísérletező előadások, kortárs anyagok színrevitele stb.) nem túl bátor. Ennél a válogatásnál azonban mindenképpen bátrabb. S sokszínűbb is. Ahogyan az előző években olyan előadások is ott lehettek a versenyprogramban, mint A te országod (Forte Társulat/Trafó, r. Horváth Csaba), A hosszabbik út (Kerekasztal Színház – Szputnyik Hajózási Társaság, r. Gigor Attila), a Felülről az ibolyát (STEREO Akt, r. Boross Martin), A heilbronni Katica (Szputnyik Hajózási Társaság, r. Kovács D. Dániel) – ez utóbbiak persze végül nem voltak ott az ominózus 2015-ös évben –, úgy az idén is ott lehetett volna a versenyprogramon kívül játszott Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (Trafó, r. Kelemen Kristóf) című előadás. A félreértés elkerülése végett: nem konkrét előadások hiányoztak a versenyprogramból, hanem a kőszínházi hagyományoktól és alkotási módoktól eltérő egyéb alkotási módok.
A díjazottakat tekintve nehéz lenne kifogást találni, de mint ahogy a cikk elején is írtam, s ezt szeretném még egyszer hangsúlyozni, alapvetően remek előadások szerepeltek a versenyprogramban. A legjobb előadás és a legjobb jelmez díját elnyerő Mesél a bécsi erdő az Örkény Színház előadásában valóban lenyűgöző rendezés, kiváló kosztümökkel és fantasztikus színészi alakításokkal, köztük Für Anikóéval, aki a legjobb női mellékszereplő díját kapta. Bagossy László rendezése egyetlen remek ötletre épül, és ezt konzekvensen végig is viszi és kidolgozza jelenetről-jelenetre, s éppen ettől lesz zseniális. Az előadás díszlete nagyjából egyetlen zongora egy forgószínpad közepén (díszlet: Bagossy Levente), mely sokféle helyszín megjelenítésére és sokféle funkció betöltésére képes: ha kell, a wachaui táj vagy a bécsi erdő, ha kell, éjszakai mulató színpada vagy babaklinika. Ugyanígy a forgószínpad: hol a kék Duna hűs habjai, hol nyolcadik kerületi csendes utca trafikkal és mészárszékkel.
Bagossy nem először rendezett Ödön von Horváth-ot – remélhetőleg, nem is utoljára – s izgalmas látni azt is, miként alakul az életmű ezen szelete. A Kasimir és Karoline korábban ugyancsak egyetlen, ám annál zseniálisabb és rendkívül precízen kidolgozott ötletre épült: némafilmként vitte színpadra a darabot. Csuja Imre figurája mintha egyenesen innen, az Oktoberfestről „ugrott volna át” a bécsi Maximba, de rendkívül hasonlóak a szófordulatok is – az eredeti szövegeket mindkét esetben Parti Nagy Lajos fordította újra.
