Blackphoenix 
Forrás: Preiml-Hegyi Hajnalka
A halandó istennőhöz hasonlóan figyelemfelkeltő címmel már régóta nem találkoztam. A két szóban feszülő ellentmondás azonnal megragadja és működésbe hozza az olvasó képzelőerejét. Azok pedig, akik már olvasták Aurora P. Hill Serbeniai Krónikák-sorozatának első három kötetét, valószínűleg azonnal elkezdenek aggódni Frenáért, Serbenia csillagának bölcs és jólelkű istennőjéért. Vajon mi lesz a Sorsa annak a halhatatlannak, aki az emberek közé beilleszkedve felvállalta a sebezhetőségét? És vajon hogyan befolyásolják Frena múltbéli és jelenbeli döntései Serbenia lakóinak életét?
A Serbeniai Krónikák negyedik és egyben utolsó kötetét – a többihez hasonlóan – Aurora P. Hill vagyis Preiml-Hegyi Hajnalka magánkiadásban jelentette meg 2024-ben. A tördelést Zsiros-Petróczki Kitti végezte, a borítótervet Bánki Szilvia (Sylvia Art&Design) alkotta meg, az írónőről készült portrékép pedig Németh-Csóka Adrienn (Németh-Csóka Adrienn photography) munkája. A könyv a Premier Nyomdában készült, a nyomdai felelős pedig Király Attila volt.
A rajzolt borítót négy állat alakja uralja: egy barna szárnyas ló, egy leopárd, egy kos és egy fekete-kék bundás farkaskutya. Avatatlan szemmel az olvasó könnyen asszociálhatna róluk a totemállatokra, és nem is járna messze a valóságtól. Az előző három kötet ismeretében ugyanis tudjuk, hogy vándorlelkekről van szó, vagyis olyan társállatokról, akik mágikus erők egy-egy részét rejtik magukban, mivel azok túlságosan súlyosak ahhoz, hogy gazdáik egyedül hordozzák őket. A szépen kidolgozott állatalakok mögött a háttérben sötétséget látunk, amelyet vastag arany fénynyaláb tör meg. Ez a történet ismerete nélkül is összeköthető a mágiával, a misztikummal, és a fantasyregényekben megszokott mindent eldöntő küzdelemmel a jó és a gonosz erői között.
A könyvek főhősnője, Gabriela igencsak szorult helyzetbe került az előző kötet, A Gyöngyös Korona végén. Az események további alakulása sem kecsegtet semmi jóval a számára, hiába kap apró utalásokat arra, hogy van egy szövetségese, és hogy társai hamarosan a segítségére sietnek. Úgy tűnik az aser mori börtöncellából csak kétfelé vezet számára kiút: az Arénába, ahol tucatnyi kiéhezett farkassal kell megküzdenie, vagy a másik ellenséges csillag, Breduba urának, Tugának az ágyába. Ám éppen akkor, amikor a legkiélezettebbé válik a helyzet, megérkezik a felmentő sereg.
A szabadulás örömét azonban rövid időn belül felülírja a rideg valóság és a régi kerékvágás. Miután Gabriela valamelyest kiheveri az átélt testi és lelki megpróbáltatásokat, társai kíséretében visszatér Serbeniára. A lánynak abban a tudatban kell végignéznie, ahogy folytatódik az obrakkája (a lehetséges kérők harca a kezéért), hogy szerelme, Aslios már kiesett a jelöltek közül. Különösen tetszik, hogy Aurora nem próbált meg bölcs belenyugvást ráerőltetni a főhősnőjére. Gabriela pontosan úgy reagál, ahogy az egy közel tizenhét éves kamaszlánytól elvárható: dühöng és lázad. Ám a Serbenia akaratát közvetítő obrakka bőven tartogat még meglepetéseket mindenki számára. Nem is beszélve az utána következő időszakról.
Aurora bravúrosan vitte végig a négy köteten Gabriela jellemfejlődését. Az első kötet elején még kissé ijedt és hétköznapinak tűnő, lépten-nyomon áldozatszerepbe kerülő lány a történet során újabb és újabb tettekkel bizonyítja rátermettségét, bátorságát, bölcsességét és empátiaképességét. Asliosszal való szerelme is ugyanígy fokozatosan szökken szárba, és fejlődik ki a két fiatal barátságából, ahogyan a közös kalandok során összecsiszolódnak. Jó példát láthatunk arra, hogy az igazi szeretetet és szerelemet nem szavakkal kell bizonygatni, mert mindez önmagáért beszél, átsugározva a tetteken.
De a barátság, a bátorság, a hűség, és az olyan erkölcsi dilemmák ábrázolása, amelyek a valós világunkban is meghatározóak, folyamatosan helyet kapnak a Serbeniai Krónikákban, Gabriela és Aslios szerelmén kívül is. A tartalmi értékek mellett pedig a megalkotott csillagvilág „külcsínje” szintén folyamatosan hatása alatt tartja az olvasót továbbra is. Mindennek koronája a Serbenia által kiválasztott lelkek szoros egysége a vándorlelkükkel, ami rendkívül megható.
Az izgalmas történetvezetés, amely csupán pillanatokra hagyja fellélegezni az olvasót, valóban elvisz oda, amit a borító sugall, és amit egy befejező kötettől elvárunk: a jó és a gonosz összecsap egymással egy mindent eldöntő küzdelemben. Amikor pedig sor kerül a hosszú és véres ütközetre, egész Serbenia beleremeg. Frena az utolsó erőtartalékaival igyekszik menteni a csillagot, ám többször is úgy tűnik, mindez kevésnek bizonyul. A döntő pillanatban azonban értelmet nyer a tanács, amit Gabriela és társai egy távoli csillag rejtélyes alakjától kapnak. Emellett azt is megláthatjuk, milyen mélységben fonódik össze egymással a serbeniaiak Sorsa halandó istennőjükével.
A regényfolyam – és egyben a zárókötet – egyetlen gyengesége, hogy túlságosan a szépre és a harmóniára koncentrál, a romboló, felforgató sőt akár ocsmány dolgokat pedig csupán érintőlegesen említi meg, de nem megy a mélyükre. Ám figyelembe véve, hogy Serbeniai Krónikák-sorozat az ifjúsági irodalom műfajába tartozik, amelynek a kritériumai meglehetősen kötöttek az erőszak ábrázolását tekintve, az írónő keze valamelyest meg volt kötve ebből a szempontból. Ezzel együtt Aurora a legjobbat hozta ki abból, amit a rendelkezésére álló eszközök engedtek.
A halandó istennő tehát visszafogottságával együtt igazán szerethető fantasytörténet, amely méltó lezárása a Serbeniai Krónikák-sorozatnak. Minden álmodozónak jó szívvel ajánlom, ha szeretne egy kicsit kiszakadni a valóságból.
