Életutazások – I./10.rész

A 10. részhez ért az Életutazások folytatásos regény. Egyre több szereplőt megismerhettünk már, akiknek követhetjük a sorsát a továbbiakban.

W és L

W izgatottan állt a peronon. „Persze, hogy késik húsz percet a vonat.” – gondolta. Mégsem bosszankodott, ahogy máskor tette volna. Várakozása közben arra gondolt, hogy milyen jó ötlet volt S-sel találkoznia. W meg tudta törni végre saját zártságát, tudott őszintén beszélni az érzéseiről, gondolatairól S-nek. Biztos volt benne, hogy mély barátság fog kialakulni közöttük. Ráadásul érkezik L, aki már nagyon hiányzott neki. Hamarosan pedig várja őt M este kilenckor a pub-ban. Boldog izgalom járta át az elmúlt napok történései miatt, amelyek újszerű élményeket hoztak a számára. W biztos volt abban, hogy kijön végre abból a „még nem, már nem” életérzéséből, ami az elmúlt hetekben nyomasztotta.
Befutott a vonat. L az utolsók között szállt le, mint mindig. L mindenhonnan utolsónak jött ki, ahol bármiféle tülekedés van. Ruhatárból, járműből, liftből. L türelmes, nyugodt típus, nem tudott és nem is akart törtetni. W-t ez néha idegesítette, mert szerinte ez nem korszerű mentalitás, de aznap este teljes nyugalommal várta ki azt, hogy L a szokásához híven mindenki után lépjen le a peronra a vonatszerelvény lépcsőjéről. Hosszasan ölelték egymást. „Jaj de boldog vagyok, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál, W.” – mondta könnyes szemekkel L. W szeme is nedves lett, pedig ritkán hatódott meg. Megfogták a nehéz útitáskát és együtt kezdték húzni a kijárat felé. „L, te hány hétre jöttél? – kérdezte nevetve W. „Ha én azt tudnám?!” „N-től függ, hogy hogyan fogad, mit szól egyáltalán ahhoz, hogy utána jöttem.” – felelte L. „Még nem is szóltál neki?” – lepődött meg W. „Nem, nem. Ma este fogom felhívni.” – mondta L. „Jól van, te tudod. Gyere, menjünk hozzám, szabaduljunk meg a bőröndtől, aztán lesz ma még programunk. Mesélek.” – mondta W és gyorsította a lépteit.
Közel három óra múlva W szobájában ültek, kezükben egy-egy csésze teával. W már részletesen elmesélte az M-mel történt találkozóját. Amikor a végére ért, hosszasan L szemébe nézett: „L, ne haragudj rám azért, mert nem tudtam befogadni azokat a dolgokat, amiket igyekeztél átadni nekem. Nem lehettem valami jó fej veled, biztos érezhetted, hogy hülyeségnek tartom.” „Nem haragszom” – felelte L, majd folytatta: „Tudom, hogy minden jól fog alakulni. Ma újra találkozni fogsz M-mel, én pedig felhívom N-t. Rendbe fogom hozni azt, amit majdnem elrontottam. Tudom, hogy még időben vagyok, mert nagyon szeretjük egymást.” L folytatta volna, de W közbevágott: „L kérlek, gyere el velem a pub-ba. Úgy érzem, hogy meg kell ismernetek egymást M-mel. Odahívtam az itteni legjobb barátnőmet, S-t is. Vele is találkoznod kell. Légy szíves, gyere! Hívd előtte vagy utána N-t, csak gyere!” – kérlelte L-t szinte könyörögve. L meglepetten nézett W-re, de aztán a legnagyobb természetességgel mondott igent. „N most már újra itt van a közelemben, ez megnyugtató számomra. Szerintem a találkozó után fogom keresni, ma már úgysem tudok vele személyesen találkozni, hiszen egy másik városban van. Holnap terveztem azt, hogy átutazom hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok M-re és örülök, hogy találkozhatok az új barátnőddel.” „De jó!” – ölelte meg W boldogan L-t. „Fürödj meg, aztán öltözzünk, mert már késésben vagyunk.” – pattant fel a kanapéról W.
L megfontolt tempójában csak kilenc órára készült el. W nem sürgette. Írt egy üzenetet M-nek, hogy mindenképpen menni fog, csak késik egy keveset.
W és L sietve haladtak a sugárúton. Az elmúlt órákban sokat beszélgettek, most mindkettejüknek jól esett a hallgatás. Ez a csend nem a kínos fajta volt. Mindkettejüket kellemes izgalom járta át. W-ben végigfutott a gondolat: „Vajon mit fog szólni M ahhoz, hogy idehívta a barátnőit?” Abban biztos volt W, hogy M kedves lesz velük, nem fogja éreztetni, ha esetleg nem tartja jó ötletnek. L pedig arra gondolt: milyen jó, hogy W-t összehozta a sors M-mel és ő is itt lehet ezekben a napokban. Ha N nem utazik pár napja ide a közelbe, akkor ő most biztosan nem sétál W-vel ezen a sugárúton a pub felé haladva.
Befordultak a kis keresztutcába. Amint odaértek a pub ajtajához, W gyors mozdulattal benyitott. Szinte belökte az ajtót. W a sarok felé tekintett. Meglepve látta, hogy négyen ülnek az asztalnál. L lassabban lépett be, majd W fejtartását követve a sarok felé fordult. Négy szempár tapadt rá. L megdöbbenve látta, hogy hasonló tekintettel néz vissza rá az asztalnál ülő N. L azt már fel sem fogta ebben a hihetetlen pillanatban, hogy Y – N legjobb barátja – is ott ül, és a meglepettségtől tágra nyílt szemmel bámulja őt.

Csizmadia Attila