Csizmadia Attila 
Tovább követhetjük a szereplők útját az Életutazás című folytatásos regény az újabb epizódban.
Y és N és W és L
B pub-jában töltött este után a négy tagból álló társaság gyors léptekkel haladt egészen a sugárút sarkáig, ahol aztán megtorpantak. N és L egymás kezét szorítva, zavartan néztek hol Y-ra, hol W-re. N törte meg a csendet határozott kérdésével: „Most hova is menjünk aludni?” W nem tudott hirtelen mit mondani. Legszívesebben a rég nem látott barátnőjével töltötte volna a nap többi részét, de nyilvánvaló volt számára, hogy a szerelmespárt nem lehet szétválasztani ezen az estén. Nála nincs hely, minden lakótársa otthon van, gondolta W. Y szólalt meg határozottan: „N, L, gyertek hozzám aludni. Van egy kis vendégszobám, de szívesen átadom az én hálómat, ha úgy kényelmesebb nektek. Reggel elmegyek dolgozni, ti ráértek, pihenjetek.” N felcsillanó szemmel felelt: „Köszönjük, én benne vagyok, de maradj csak a saját szobádban, jó nekünk a kisebb is.” L mosolyogva bólintott, W pedig megkönnyebbült, mert úgy érezte, hogy így a legjobb mindenkinek. „Jó, de minden holmim W-nél van.” – szólalt meg L. „Nem gond, nekem van egy kis autóm, azzal elmehetünk W-hez a csomagjaidért. Én itt lakom a közelben.” – javasolta Y. „Van autód?” – kérdezte meglepetten N. „Igen, mikor kiköltöztem ide, akkor vettem, elég jó áron. Azt gondoltam, hogy a hétvégeken kirándulni fogok, bejárom a környéket. Bíztam abban, hogy összebarátkozom kollégákkal, akik segítenek megmutatni a helyi érdekességeket. Hát ebből nem lett semmi. Inkább magukkal vannak elfoglalva, vagy bulizással töltik a hétvégét. Egyedül pedig nem sok kedvem volt elindulni, de most, hogy itt lesztek még egy ideig, mehetünk együtt világot látni!” – mondta lelkesen Y. „Jó ötlet! De most ki fog vezetni? Mindnyájan ittunk alkoholt.” – vette fel a jogos kérdést N. „Én nem ittam. Bár nem ismerem a várost.” – szólalt meg csendesen L. „Majd segítek.” – nyugtatta meg Y. A kis társaság lelkesen indult Y lakása felé, miközben W tette fel a kérdést: „N, L, ti mit szóltok M-hez?” „Nekem bejön. El is mondtam a pub-ban, hogy alapvetően egyetértek a hozzáállásával, ami szerintem elég jó kiindulási alap arra, hogy meghallgassuk, beszélgessünk. Nem tűnik nyomulósnak, nagyon tetszik a nyugodtsága. Nekem szimpatikus. Neked, L?” – nézett kérdőn a szerelmére. L zavarba jött. L szeret általában a háttérben maradni, megfigyelni a dolgokat és csak akkor szólal meg, ha már elég magabiztosságot érez magában. L látva a rátapadó három kíváncsi szempárt, muszáj volt megszólalnia: „Én is úgy gondolom, mint te, N, csak én nem érzem magam közétek valónak, mert nagyon keveset tudok azokról a dolgokról, amikről M beszélt, és amelyekről feltehetőleg majd szó lesz. Szerintetek biztos, hogy nekem itt a helyem ebben a körben?” „Jaj, L!” – csattant fel W. „Megint az szokásos önbizalomhiányod! Láthattad, hogy M-nek nincsenek elvárásai. Ez nem egy iskola, ahol számonkérés lesz. Senki nem fog arra kényszeríteni, hogy megszólalj. Tegyél majd a kedved szerint.” „Egyetértek veled W.” – helyeselt N és közben magához ölelte L-t. Eközben odaértek Y házához. Elintézték a fuvart, W pedig ott maradt a lakásában. Lakótársai már a szobájukban pihentek. W rögtön hívta S-t, amint egyedül maradt. S nem vette fel. W többször próbálkozott a megcsörgetéssel, de hiába. Egyre idegesebb lett. Fél óra múlva jött egy üzenet S-től: „Nyugi, minden rendben van. M-mel beszélgetek. Aludj nyugodtan, holnap találkozunk a suliban. Majd mesélek.” „Még mindig együtt vannak? Aludjak nyugodtan? Szétvet a kíváncsiság. Itt vagyok egyedül, S pedig M-mel, a többiek Y-nál, én meg menjek aludni.” – gondolta szomorúan W. Már félálomban volt, amikor a következő üzenetet kapta egy egyetemi társától: „Szia W! Ki az az ismeretlen, már nem túl fiatal pasi, akivel S itt volt ma késő este a szokásos helyünkön?” W nem válaszolt.
Csizmadia Attila
