Csizmadia Attila 
Folytatjuk az Életutazások című regény közlését.
W
Ugyanabban a városban – ahol Y-t megismertük -, azon a bizonyos hétfő reggelen, nyolc óra körül W a nappali kanapéján ült. A teáscsészéje már üres volt, lakótársai elmentek a dolgukat intézni. Indulnia kellett volna, de nem volt kedve hozzá. Kavarogtak benne az érzések. Az előző szombat este járt a lány fejében.
Eddigi 22 évében olyan egyszerű volt minden. Átlagos családban született. Szülei elváltak, apja úgy 5 éve költözött el, W az anyjával és az öccsével élt. A házukhoz közeli iskolákat elvégezte, aztán a szülei javaslatára egyetemet és szakot választott. Különösebben nem érdekelte, amit tanult, de nem volt jobb ötlete. Volt pár szerelemi kapcsolata, de egyik sem tartott sokáig, nem alakult ki hosszabb kötödése. Mindig azt hallotta másoktól: „Ráérsz lekötni magad, még sok időd van, ráérsz férjhez menni! Most tanulj, szórakozz, aztán építsd a karriered. A mély kapcsolat csak elvonja a figyelmed.” W sem akart igazán elköteleződni, túlzott alkalmazkodásnak érezte. A korosztályából nem látott túl sok példát a tartós párkapcsolatra. Elfogadta ezt az állapotot. Jött a szokásos lehetőség: félévet járhat ennek a külföldi városnak az egyetemére, más országokból érkező diákokkal együtt. Szülei biztatták: „Ezt nem hagyhatod ki, lányom! Ha nekünk ilyen lehetőségeink lettek volna! Örülj neki, becsüld meg! Menjél csak, tanulj, gyakorold azt a nyelvet. Jól jön majd az később.” Most itt van. Indulnia kellene, mert kezdődik az egyetemi előadás. Nem mintha érdekelné, de hát azért van itt, hogy végigülje. Jött az a szokásos bűntudat, ami akkor támadt benne, amikor nagy néha ellógta valamelyik órát.
De az a szombat! Csak az járt a fejében. Azon a napon is sokáig aludt, mert pénteken az éjszakába nyúlt a bulizás. A szokásos helyeken voltak. Ha elunták az egyiket, mentek a következőbe. Koktélok, tánc, lazulás. Három hónapja – amióta itt van -, hasonlóan telnek a hétvégék. A múlt szombaton a délutánba nyúlt az ébredése. A lakás – amelyben lakott -, egy nappaliból, nagy konyhából és három kisebb szobából állt. Hárman bérelték. A két lakótársa két másik országból érkezett. Az egyik kisebb szoba volt az övé. Tele tárgyakkal: ruhák, könyvek, plüss állatok hevertek rendezetlenül. Az ajtón két rock banda fotója. A képen a zenészek egyen divatruhában, egyen hajviselettel, egyen műmosollyal.W ébredezett azon a szombat délután. Fájt a feje. Arra gondolt, hogy az utolsó koktélt nem kellett volna meginnia. Igaz, már az előtte elfogyasztottat sem, de akciós volt, ki kellett használni. Másnap már más volt erről a véleménye. Az ágy szélén ülve új érzés kezdett elhatalmasodni a lelkében. Egyszerre érzett nyugtalanságot és magányt. Nem értette, hiszen mindig vannak körülötte emberek, mindig történik vele valami. Arra gondolt, ha kimegy a szobájából, biztos lesz valaki a konyhában, vagy írtak neki üzenetet, otthonról a régi ismerősök, innen az újak. Aznap este is buli lesz, egyetemi társa születésnapját ünneplik az egyik szokott helyen. Minden hétre jutott egy ünneplés. A hétvégéken az egyik este a lazítás, a másik este pedig az ünneplés miatt vált indokolttá a koktélozás. Az új érzéssel együtt érkezett a gondolat: semmi kedve sincs az esti programhoz. Bejelölte, hogy ott lesz. W születésnapján természetesen ott volt az ünnepelt, mint ahogy mindenki mindenkién ott szokott lenni az itteni új ismeretségi köréből. Amúgy hol is lennének? – gondolta.
Igyekezett a másnaposságára fogni az érzést. A lelke mélyén persze tudta: nem azért van. Lassan rávette magát arra, hogy kikászálódjon az ágyából és kiment a szobájából. Az egyik lakótársa még alhatott, a másik a konyhában éppen kávét főzött. Ráköszönt. Annak a harmadik országnak a nyelvén, amit itt mindenki használ. Lakótársa visszaköszönt W-nek, de csak félig fordult W felé. Látszott rajta, hogy ő sincs valami jól. Sápadt volt, mivel az előző éjjel elég sokat ivott ő is. Úgy tűnt, nem szeretne beszélgetni. W-nek sem volt sok kedve a társalgáshoz. W csendben tevékenykedett a konyhában, miközben nyugtalanná vált és egyre biztosabb volt abban, hogy történnie kell valaminek. Valami másnak, újnak. Visszavonult a szobájába, és a tőle szokatlan módon órákig ki sem jött onnan. Olvasgatott, közben hagyta az érzést dolgozni magában. Kopogtak. Az egyik lakótársa volt. Szólt, hogy ők most elmennek, beugranak még egy buliba a születésnapi program előtt. „Majd ott ütközünk! Hello!” W-t meglepte, hogy nem hívták magukkal, de most megörült ennek, mivel egyedül akart lenni. Eltelt vagy két óra, aztán készülődni kezdett. Felöltözött. Csinos akart lenni, de nem túl kihívó módon. Sosem volt célja a feltűnés. Különben is, ez az este a születésnaposról szól. Nem sietett, mivel nem akart az elsők között megérkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Arra gondolt, hogy sokat azért nem késhet, hiszen mégiscsak születésnapra megy.
Már jócskán besötétedett, mire W kilépett a házból. A lakás kétháznyira volt a sugárúttól, közel a szokásos helyhez, mindössze tízpercnyi sétaútra. Lassan ment. Nem volt kedve odaérni. Újra elfogta a nyugtalanság. Ahogy haladt, tovább kavarogtak benne a gondolatok: Miért érzi ezt a magányt? Pedig ebben a városban, az egyetemen, a szokásos helyeken olyan kedves mindenki. Jókat szoktak bulizni. Mi az oka mégis, hogy nincs kedve odaérni? Újra érezte, hogy valami másra lenne szüksége. De mi másra? Most is eltelik majd valahogy az este. Minden pont úgy fog történik, ahogy kell, ahogyan eddig haladt a kijelölt életútján. Egyre idegesebb lett. Dühösen győzködte magát: „Jó, akkor most valami mást fogok csinálni!” Hirtelen befordult a sugárútról az első kis utcába. Még soha nem tért le a főútról, ismeretlen volt számára a keresztutca. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. W elhatározta: be fog oda menni, kicsit leül, iszik valamit, gondolkodik, aztán megy tovább a születésnapi buliba, mert oda azért el kell menni. Egy pillanatra meglepődött magán. Nem szokott spontán dönteni, mivel ritkán került olyan helyzetbe, hogy szükség legyen rá. Megmondták vagy sugallták neki az utat. Minden adta magát eddig.
W odaért a pubhoz. Nem lehetett belátni a kirakaton és a bejárati ajtón keresztül. Lassan nyitott be. Halk zene szólt. A félhomályban ki tudta venni, hogy az asztaloknál úgy tizenketten lehetnek. Megörült, hogy volt egy szabad asztal a sarokban. W nem szokott egyedül bemenni ilyen helyekre, de kellemes hangulatot árasztott a pub és ez megnyugtató volt a számára. Röpke pillantáson kívül senki sem bámulta meg. A bárpultnál kért egy pohár édes bort. Leült az asztalhoz és belekortyolt az italába. Elrévedt a gondolataiban. Feltűnés nélkül, lassan körbenézett. A bárpult legszélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 55 éves is. Nyugalom áradt a férfiból. Néha röviden szót váltott a csapossal.
Eltelhetett legalább egy óra, mióta W betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé tekingetett. A férfi az egyik pillanatban W felé fordult és mélyen W szemébe nézett. Nem zavaróan, nem tolakodóan, természetes nyugalommal, de mégis egyértelmű gesztussal.
Az alkohol W-t ellazította, nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Semmitmondó szövegeket és fotókat küldtek. A feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. W-t nem keresték az ismerősei. Ekkor megint döntött. Olyat tett, amit már évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez a szokatlan gesztusa segítette fenntartani a kellemes és nyugodt állapotát. Lassan megitta a borát.
W a férfival történt összenézése óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc múlva lassan felállt, odament a csaposhoz és kért még egy pohár bort, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment a raktárba. Ekkor W odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. W a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. W a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „W vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel W felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.
Csizmadia Attila
