Csizmadia Attila 
Az Életutazások folytatásos regény 28. részében Q életét ismerjük meg.
Q története
Q, miután még délelőtt felhívta M a szállodából és beszéltek, lerakta a telefont. Elgondolkodva ült kényelmes foteljében. Felidéződtek benne az emlékek.
Q fiatal korában hirtelen hagyta maga mögött szülővárosát, és a nyugodtnak és kiszámíthatónak tűnő életét. Családját teljesen váratlanul érte döntése. Apja ügyvédi irodát vezetett. Q mindig jól tanult, felvették a jogi egyetemre. Nyilvánvalónak vette a család, az ismerősök, hogy tanulmányai végeztével beül az apja jól menő ügyvédi irodájába és élete végig biztos lesz az egzisztenciája. Q két évet bírt a jogi egyetemen, majd a család döbbenetére és bánatára bejelentette, hogy nem érdekli az ügyvédi pálya, mert idegen tőle és más utakon szeretne járni. Apja tudomásul vette, ám soha nem tudta feldolgozni Q döntését. Q pár évig – a munkahelyeit váltogatva – kereste önmagát. Tudta, hogy más dolga van a világban, mint amit a környezete elvár tőle. Különcnek érezte magát, a rokonok, ismerősök is annak tartották. Q-ban egyre erősödött a mehetnék.
Előtte van most is pontosan az a bizonyos reggel, amikor nem a munkahelye felé indult, hanem a közelben lévő utazási irodába tért be. Q megkérte az ügyintéző hölgyet, hogy – másnapi indulással – a legkedvezőbb áron elérhető jegyet adja neki. Csak oda útra. A célpont mindegy, csak maradjon a kontinensen. A nő meglepetésében ledermedt. Q megismételte a kérést, leszögezve, hogy van nála elég pénz és azonnal fizet. A biztos üzlet lehetősége meggyőzte a nőt és negyedóra múlva Q kezében volt a repülőjegy, mely a körülbelül 1200 kilométerrel keletre fekvő kisebb ország fővárosába szólt, másnap délelőtti indulással. Q az utazási irodából egyenesen a munkahelyére sietett, ahol azonnali hatállyal felmondott.
Hazament, bezárta a szobája ajtaját, összecsomagolt, a bőröndöt betolta az ágy alá, majd elsietett, hogy a két legjobb barátjától elköszönjön. Másnap a család éppen a közös reggeli végén volt, amikor Q kihozta a szobájából bőröndjét és bejelentette, hogy tíz perc múlva indul. Édesanyja és húga sírt, apja szótlanul nézett maga elé. A csalás látta Q elszántságát, hamar rájöttek mind, hogy nem tudják őt visszatartani. Apja ránézett fiára és Q nagy meglepetésére megkérdezte: „Kivigyelek a repülőtérre?” Q boldogan bólintott. Az úton apja alig szólt hozzá, nem firtatta, hogy mi vette rá Q-t az utazásra. A reptéri búcsúölelésnél döbbent rá Q, hogy a zárkózott apja sokkal jobban ismeri és érti őt, mint gondolná. Apja annyit mondott: „Bízom benned, fiam. Biztos vagyok abban, hogy tudod, miért teszed.” Q boldogan szállt fel a repülőre és megkezdte hosszú és kalandos távollétét.
Az ország, ahova a sors elvezette, nagy változásokon volt túl. Épp, hogy kinyílt a sok évtizedes politikai és gazdasági zártságából. A főváros sokkal nagyobb volt, mint ahogyan Q előre képzelte. Az utcákat járva többször tört rá az érzés: már járt itt. Az emberek kedvesek és bizakodók voltak. Az a tény, hogy Q külföldi, már elég volt ahhoz, hogy tárt karokkal fogadják. Egyhónapnyi szállodában töltött idő után hamar talált a belvárosban bérlakást és annak közelében munkahelyet. Utazási irodában idegen nyelvet beszélő ügyintézőt kerestek. Nem zavarta a főnököt, hogy Q nem tud a helyiek nyelvén, sokkal fontosabb volt, hogy beszéli a sok országban használatos nyelvet. Q gyorsan beilleszkedett, a munkatársak szerették, gyorsan megtanulta a helyiek nyelvét, annak ellenére, hogy eleinte bonyolultnak és nehéznek találta, de mégis úgy érezte, csak feleleveníti a tudást, pedig soha nem járt még ebben az országban.
Bő egy év telhetett el, amikor főnöke behívta a szobájába és megkérdezte tőle: elkísérné-e az egyik csoportot egy távoli földrész egzotikus országába. Q gondolkodás nélkül igent mondott. Napok óta érezte, hogy valami fontos dolog fog vele történni. Egy hét múlva – több átszállás és közel két napos utazás után – megérkezett a távoli országba. Q elkísérte a csoportot a szokásos turista helyekre. Az út utolsó napján jártak, amikor a bevásárló séta során Q kissé lemaradt a társaságtól. Nagyon vonzotta egy kis utca, amely előtt már többször elment. Arra gondolt, a csoport úgyis csak vásárol, elvannak nélküle és betért a kis utcába, melynek végében egy kis templom állt. Belépett az ajtaján. Egyszerű, a helyi vallásnak megfelelően berendezett kis szentély fogadta, mely éppen néptelen volt. Rövid ácsorgás után leült az egyik földön fekvő szőnyegre és várt. Húsz perc telhetett el, amikor az egyik oldalajtó függönye mögül egy alacsony, szakállas öregember jött elő. Ránézett Q-ra. A tekintette egyszerre volt átható és megnyugtató. Az öreg Q anyanyelvén szólalt meg, bár erősen törve. Röviden üdvözölte Q-t, majd teát töltött mindkettőjüknek és leült egy másik szőnyegre. Két órát társalogtak olyan dolgokról, amelyek Q-t már évek óta foglalkoztatták, de nem tudott senkivel ezekről a témákról beszélni. Otthon és az új városában az ilyen gondolatok nélkül is eléggé különcnek tekintették. Az öreg hosszasan hallgatott az utolsó mondata után és Q tekintetét fürkészte. Q nem jött zavarba, mert az öreg viselkedése természetesnek, ismerősnek és megnyugtatónak hatott rá. Az öreg – lehalkítva a hangját – így szólt: „Ha szeretnél tőlem tanulni, maradj. Vállalom a tanításodat, mert te gyógyítónak, tanítónak születtél. Szállásra, ételre nem lesz gondod. Addig maradsz, ameddig akarsz.” Q szeme elkerekedett, majd rövid habozás után így válaszolt: „Maradok.” Az öreg szó nélkül bólintott és végezetül csak annyi mondott: „Örülök. Várlak itt ma este.” Majd felállt és eltűnt a függönyös ajtó mögött. Q nem ment vissza azonnal a szállodába. Felfokozott lelki állapotban csatangolt a város zegzugos utcáin. Alkonyodott, amikor megállt az idegenvezető társa előtt és így szólt: „Maradok. Vidd vissza a csoportot. Mondd meg otthon, hogy keressenek helyettem valaki mást az irodába. Jó utat.” A kis templomhoz sietett csomagjaival. Az öreg a földön, a szőnyegen ülve, az ajtó felé fordulva várta őt.
Csizmadia Attila
