Életutazások – I./8. rész

Haladunk tovább az Életutazásban az újabb résszel.

W és S

W – a megbeszéltek szerint délben – egy belvárosi bisztróban, izgatottan várta S-t, aki pár perc múlva meg is érkezett. S csinos, intelligens lány volt, mégsem volt párja. Egyszer azt mondta W-nek, hogy nem találta még meg az igazi lelki, szellemi társát. W máshogy állt ehhez: ha belekezdett egy kapcsolatba, vagy flörtbe, akkor elsősorban azt nézte, hogy mit tanul a férfi, mit dolgozik, mik a karriertervei? Az elmúlt napok során W rádöbben arra is, hogy még soha sem volt szerelmes. A hétvégén rátörő magányérzetéhez ez a felismerés is hozzájárult.
S leült az asztalhoz és rámosolygott kedvesen W-re. „Mit együnk?” – kérdezte természetes vidámsággal. „Örülök, hogy jókedved van.” – mondta neki W. „Igen, igen, úgy érzem, hogy nagyon érdekes dolgot fogsz mondani. Alig várom. Biztos fontos, mert nem szoktál hirtelen beszélgetésre hívni. Jaj, ez nem kritika, tudod, hogy nagyon kedvellek.”- válaszolt S. „Dehogy veszem kritikának, tudom, milyen vagyok. Igen, olyan kiszámítható. Én is nagyon kedvellek S.” – felelt W őszinte mosollyal. Rendeltek. Amíg kihozták az ételt, W a délelőtti előadásokról kérdezte S-t. „Tudod, a szokásos… Úgyis fent van az egész anyag az interneten. Azt is tudod, hogy én tele vagyok kétellyel azzal kapcsolatban, hogy mennyi az igazság ezekben az elemzésekben. Ráadásul ez a pasi az egyik legunalmasabb előadó itt az egyetemen. Az időjárásjelentést érdekesebben mondják el a tévében. Nem maradtál le semmiről.” Kicsit még cseverésztek, majd amikor a kávénál tartottak, S nem bírta tovább: „Először is: hol voltál szombaton? Nem jöttél el a születésnapi buliba. Amikor rákérdeztem, hogy hol voltál, azt írtad, hogy gyengélkedtél. Jó szöveg. Engem ugyan nem csapsz be. Ugye erről akarsz most mondani valamit? Hol voltál? Valami pasi? Jaj, olyan kíváncsi vagyok, mondjad már!” „Jól van, nem csigázlak tovább.” – nevetett fel W. Elmesélte a szombatját egészen addig, hogy bementem abba a pub-ba és odalépett másodszor is a pulthoz rendelni. Itt megállt egy pillanatra, majd zavartan folyatatta. „Tudod S, olyat tettem, amit még soha. Ott volt egy középkorú férfi és én megszólítottam, minden különösebb előzmény nélkül. Bemutatkoztam neki. Jó, egyszer összenéztünk, de akkor sem szoktam ilyet tenni. „Hűha! Te? Megszólítottad? Egy kocsmában? Te olyan jó kislány szoktál lenni. Na, most aztán mesélj tovább, mert szétvet a kíváncsiság! Mondom én, hogy pasi ügy!” – kapta fel izgatottan a hangját S. „Állj, állj, ne várj flört-sztorit, nyugi. Ez most tényleg más volt.” – nevetett W. „Persze, hogyne!” – húzta kicsit S. „Na, jól van, mondjad tovább.” – kérte már komoly hangon W-t.
„Szóval ott tartottunk, hogy a férfi is bemutatkozott nekem. Képzeld, a mi nyelvünkön, akcentus nélkül. Megmosolyogta a meglepettségemet. Ahogy hosszasan egymás szemébe néztünk, úgy éreztem, hogy ismerem valahonnan. Pedig biztos, hogy soha nem találkoztam vele. A nevét sem hallottam még. Amúgy M-nek hívják.” „Hogy néz ki?” – kérdezte S. „Hát olyan kortalan típus. Tényleg nem tudom, hány éves lehet. Középkorú. Megnyerő, laza, fiatalosan öltözik. Letegezett, de nem volt tolakodó, természetes volta viselkedése, ahogy az is, hogy viszonoztam a tegezést.” – folytatta W. „Érdeklődött, hogy mióta tanulok a városban. Megmondtam, de rákérdeztem, hogy honnan tudja, hogy nem csak egy hosszúhétvégén vagyok itt? Azt felelte, hogy csak megérezte. Erre nem tudtam mit mondani. Visszakérdeztem, hogy ő mit csinál itt? Azt mondta, hogy két napja érkezett, nem volt semmi konkrét terve, egyszerűen erős bizonyosság volt abban, hogy jönnie kell. Azóta már tudja, miért, kik miatt van itt. Nagyot nézhettem, erre megint elmosolyodott. Persze, hogy meglepődtem. A családom, az ismerőseim mindig jól megfontolt okból, célzottan utaznak, ahogy én is szoktam. Kezdett kényelmetlen lenni a bárszék, ezért javasolta, hogy üljünk át az asztalomhoz. Közben megjelent a csapos és a legnagyobb meglepetésemre az anyanyelvünkön megkérdezte, hogy iszunk-e még valamit? M nem lepődött meg, ő már nyilván tudta, hogy a kocsmáros is a honfitársunk. A pub közben megtelt, kellemesen zsongott a terem a beszélgetések zajától. Nekem közben teljesen kiment a fejemből, hogy egy születésnapi buliba készültem. M rákérdezett, hogy mit a tanulok? Nem volt valami nagy kedvem beszélni róla. Unom, hogy mindenki ezt kérdezi, de hát érthető. Igyekeztem röviden beszámolni a tanulmányaimról. Nem lehettem túl lelkes, ahogy beszéltem az egyetemről, mert megkérdezte: „Miért nem tanulsz olyan dolgot, ami tényleg érdekel?” Nem jöttem zavarba, mert kedvesen és odaillően érdeklődött. „Eltaláltad, már hetek óta ezen gondolkodom, de ha anyámnak felvetném, hogy mi érdekel igazán, rögtön kitörne a dráma.” „Mi az?” – kérdezett bele a közepébe M. „Még nem tudom pontosan, de az emberekkel szeretnék foglalkozni, talán valami segítő szakmában.” – feleltem. Erre M azt mondta lelkesen, hogy ha már megszületik bennem az elhatározás, akkor a sors segíteni fog az utamban. Ezt olyan megnyugtatóan, meggyőzően, felszabadítóan mondta, hogy elhittem neki, és azóta is hiszem. Megkérdeztem tőle, hogy mi a munkája? Azt mondta, hogy embereket gyógyít, hagyományos, természetes módszerekkel. Egyre több olyan emberrel találkozik, akikkel azokról a szellemi, lelki dolgokról tud beszélgetni, amelyek őt is foglalkoztatják. Elmondta, hogy valószínűleg ezért van ebben a városban pont most, mert olyan embertársaival kell találkoznia, akikkel meg kell osztania eddigi tapasztalatait. Úgy érzi, ezeknek az embereknek szükségük van most őrá. Ebben a hangulatban ült be az autójába és indult el otthonról. Azt mondta, hogy tegnap este már találkozott ugyanitt egy fiatalemberrel, aki ugyanúgy megszólította őt ennél a pultnál, mint ahogy tettem én is. Vele is hosszú beszélgetés alakult ki itt, ennél a sarokasztalnál. Azt is mondta, hogy amikor én beléptem a pub ajtaján, biztos volt abban, hogy a következő én vagyok, aki miatt idejött ebbe a városba. Hozzátette, hogy ő azon a gesztuson kívül, hogy egyszer a szemembe nézett, nem tett volna többet, mert rám kellett bíznia, hogy bennem is megvan-e a késztetés a találkozóra. Így tett előző este azzal a fiatalemberrel is.” W pár másodpercre elhallgatott, rendezte gondolatait, majd folyatta:
„Elkezdtem faggatni, hogy milyen szellemi, lelki dolgokkal foglalkozik? Azt mondta, hogy nem szeretne erről felületesen beszélni, de szívesen belemegy, ha érdekel engem. Elmondta, hogy szerinte sok olyan tudás halmozódott fel az emberiség birtokában, amelynek most jó részét nem használja az elanyagiasodott világban. Véleménye szerint erre a tudásra nyitottnak kell lennünk, nem szabad mereven elzárkózni, mert magunktól vesszük el annak a lehetőségét, hogy minél jobban éljük az életünket. Szerinte ezek a szellemi dolgok segítik a földi létezés megértését és jól használható az ősi tudás a mindennapi gyakorlatban. Beszélt kicsit az emberi lélek sokszínűségéről, szellemi lehetőségeinkről, a sorsról. Arról is, hogy higgyünk abban, hogy egy intelligens rendszerben élünk, hogy mindennek meg van az oka és arról, hogy a véletlen fogalmát a tudatlanságunk miatt találtuk ki. Tudod, nekem van egy barátnőm, L, aki ilyenekről már próbált velem beszélgetni, de én általában elzárkóztam a témától. Azt gondoltam, hogy L egy kicsit lökött, de nagyon szeretem és inkább kerültem vele ezt a témát. Most már tudom, hogy nem véletlenül kaptam L-t barátnőmnek, és hogy közöm van ezekhez a dolgokhoz. Ez az érzés már napok óta ott motoszkált bennem. L-t ma reggel hívni akartam, hogy elmeséljem neki a szombati történéseket, de megelőzött, ő előbb keresett, és képzeld, a mai koraesti vonattal érkezik ide! A szerelme itt van a közelben és utána utazik. Hát micsoda véletlen!” – mondta nevetve W. „És mi történt még az este?” – vágott közbe izgatottan S. „Hosszasan beszélgettünk arról, hogy az emberiség szerinte fontos állomáshoz ért: hogyan lesz képes integrálni a magasabb technikai tudást a természethez közel álló szellemiséggel? Aztán megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz ma este kilenckor folytatjuk a beszélgetést ugyanott. Éjjel egy óra körül érhettem haza. Ketten üzentek a születésnapot ünneplő társaságból. Az egyik te voltál, aggódva kerestél, hogy mi lehet velem. És még az ünnepelt. Meglehetősen hideg, számon kérő stílusban írt, hogy miért nem vagyok ott? Aztán másnap írt egy hosszabb, sértődött levelet. Felrótta nekem, hogy ő ott volt az én köszöntésemen és elvárta volna, hogy viszonozzam a gesztust. Tudod S, ő az, aki soha nem volt szimpatikus nekem. Az a törtető, akarnok stílusú lány, aki folyamatosan elvárásokat fogalmaz meg a társaságnak. Leginkább azt, hogy vegyék körül és alkalmazkodjanak hozzá. Tudod, ő itteni. Mindig éreztette velem, hogy én idegen vagyok ebben az országban, és akik máshonnan jövünk, örüljünk, hogy itt lehetünk. Persze nem direkt módon, csak célozgatásokkal, félig viccesen, nyilván azért, ha megsértődöm, akkor elmondhassa, hogy túl érzékeny vagyok és nem értem a tréfát. Nem válaszoltam az üzenetére. Három hónap múlva már úgysem leszek itt. Ha pedig kiközösítő kampányba kezd – mert hajlamos rá -, akkor majd másokkal töltöm az időt. Legalább tudni fogom, hogy kik azok, akik tényleg szeretnek engem. Szóval rajtad kívül senki sem aggódott értem, de nem baj, ezt is látnom kellett.”W elhallgatott, S pedig elgondolkodva, csendben nézett maga elé. Öt perc is eltelhetett, mire megszólalt: „Tudod W, azok a dolgok, amikről M-mel beszélgettél, engem is foglalkoztatnak, csak eddig nem mertem szóba hozni. Itt az egyetemen végképp nem, mivel én is csak fél évig vagyok itt, nem tudom, ki hogyan reagál. Neked sem mertem, mert nem éreztem, hogy te nyitott vagy erre, de most nagyon örülök.” W elmerengett, majd előredőlve az asztalnál, önkéntelenül megfogta S kezét, a szemébe nézett és izgatottan megkérdezte: „Nem jössz el velem este? Úgy szeretném, ha megismernéd M-et és ő is téged.” S meglepődött, majd széles mosollyal rávágta: „Persze, hogy megyek! Nagyon szívesen!” W felvillanyozva szólt: „Nagyon jó! Most menjük. Én kimegyek L elé a pályaudvarra, te pedig gyere kilencre a pub-ba. Tudod mit! L-t is elhozom! Biztos, hogy boldogan fog jönni. Legalább meg fogod ismerni.” „Ez nagyon jó! Ott leszek! Végre történik valami érdekes!” – mondta örömmel S. Mindkettőjüket jóleső izgalom töltötte el. Egy-két egyetemi dolgot még megbeszéltek, repült az idő számukra. Már sötétedni kezdett, amikor fizettek és kimentek a bisztróból. W elmondta S-nek, hogy hol találja a pub-ot, aztán elköszöntek egymástól. S balra indult, hogy sétáljon, levegőzzön egyet, W pedig jobbra, a közeli pályaudvar felé, mert hamarosan érkezett az a vonat, amely L-t hozta.

Csizmadia Attila