Érkezés (Arrival, 2016) – kritika

Lehet még a tudományos-fantasztikus műfajban újat mutatni, úgy is, hogy nem agyatlan akciófilmet forgatnak belőle. Erre jó bizonyíték az idei év egyik legjobb sci-fi filmje, az Érkezés (Arrival, 2016), de jó tulajdonságai ellenére ez sem lett egy tökéletes alkotás. Nézzük is, hogy miért.

A plot valószínűleg mindenki számára ismerős, mégis a teljesség jegyében röviden itt is ismertetjük. Idegen űrhajók bukkannak fel a világ több részén is, de az emberek tanácstalanul állnak a történtek előtt. Annak érdekében, hogy kiderítsék mi a céljuk egy híres nyelvész professzor nőt kérnek fel arra, hogy kommunikációt kezdeményezzen az űrlényekkel. A történetről egyelőre ennyit. A kritikában az értékelés után visszatérek rá, de azért csak utána, mert a film egyetlen fő csavarja az, amiről igazán írni, és ami kapcsán elgondolkozni valójában lehet.

Spoiler nélkül a film szereplőgárdáját, hangulatát, zenéjét és látványát elemzem.

Amy Adamas-et és Jeremy Renner-t sem tartom jó színésznek. Előbbi csak a meglepődés, sokk, és a bánat érzelmének megjelenítésére képes; utóbbinak meg nagyjából egy arca van és azzal operál, ami valljuk be, egy színésznél nem éppen jó tulajdonság. Szerencséjükre ebben a produkcióban nem is volt többre szükségük, ez viszont ugyebár nem az ő érdemük, hanem a rendezőé, a forgatókönyv íróé, valamint a kisregény megalkotóé. Az  viszont fontos megemlíteni, hogy mellékszereplőként Forest Whitaker viszont brillírozott, de őt igazából bármilyen szerepbe is rakják, nem tud benne hibázni.

A hangulat. Nos, ez sci-fi filmektől eltérően erősen drámai, amit már a nyitányban is érzünk, hiszen a főszereplő lányának halálát tolják az arcunkba. Nyugi ez még egyáltalán nem spoiler. Ehhez az erős kezdéshez tesz még hozzá rendesen a zene, amit viszont sokszor elrontottak a mély kürt túlzásba vitt használatával, aminek köszönhetően nem mindig lehet eldönteni, hogy most éppen hangulatfestő zenét hallunk, vagy hangeffektet. Ez egy idő után enyhén hangulat romboló, de a jól megírt történet feledteti ezt velünk.

A látvány. Szögezzük le, nem látványfilmről van szó. Nem kezdik el vadászrepülőkről bombázni az űrhajókat, majd jön az egyáltalán nem meglepetésszerű pajzs, ami felfogja a rakétákat. Ez már giccses és unott. Egyértelmű pozitívum, hogy itt ilyesmiről szó sincs. Nincs agyatlan tizenkét másodpercenkénti villódzással, ami kvázi parasztvakítós agymosás. Helyettük gyönyörű tájképeket, ízlésesen és újszerűen megalkotott űrhajókat és űrlényeket látunk, megtoldva egy olyan nyelvvel, amilyenre eddig senki sem gondolt még.

Összegezve az Érkezés nálam 60 pontot kap a 100-ból. el is mondom miért ilyen keveset. Bár a látvány kiváló, de a rendhagyó drámai hangulatot, a zene többször is lerombolja, a színészeknek közül csak Forest Whitaker volt értékelhető, a rendezés és a forgatókönyv tényleg jó, de az egyetlen nagy csavarra túl hamar rá lehet jönni, utána pedig szájbarágósnak érződik, a humora, amivel az erős drámai hangulatot egyensúlyozták szintén okés, és végül az iszonyatosan eredeti és meglepő történettel együtt megmentik a totális lehúzástól a produkciót.

IMDb: 8.6/10

MAFAB: 85

Spoileres értékelés!!!

Már a rendhagyó drámai hangulatnál írni akartam, hogy nem csak abban hasonlít a Csillagok közöttre, de már ezzel is lelőttem volna, azt, hogy itt is időanomáliákról szól a történet. Ennek a fordulatnak köszönhető az is, hogy keretes szerkezetet kapott az alkotás. Nyilván észrevettétek, hogy az értékelésben, ha pontszerűen követjük, akkor kimaradt néhány pont. Na azok a pontok itt találhatóak meg, ugyanis ez a húzás is még pluszban emelte a film értékét.

Szóval magának a történetnek az az egyik mondanivalója, hogy az emberiségnek egységben van valódi ereje. Erre több utalást is kapunk. Az egyik hogy 12 űrhajó száll le a földre, és azért, mert nincs egyetlen vezérünk, akivel beszélhetnének. Ám még ezt a mondanivalót is túltolják, az űrlényektől származó olyan mondatokkal, mint „Sokból lesz egy.” és társai. Másik mondanivaló, ami magát a kisregény íróját is megihlette egy tudományos elmélet, miszerint ha nem az anyanyelvünkön kommunikálunk, akkor másképp is gondolkozunk, egy nálunk sokkal fejlettebb faj nyelvének a megértése pedig akár arra is képes lehet, hogy az időt másképp érzékeljük, de ez már itt a fantasztikum területe, és nem a tudomány. Ez egy igazán szép gondolat, sőt még  a megjelenítése is bravúros volt, mégis már a film felénél ráeszmélhettünk erre, amennyiben használtuk az agyunkat pop-corn zabálás közben. Emellett az sem volt túl meglepő, hogy ki lesz a főszereplőnő férje, illetve gyermekük apja, a készítők mégis úgy érezték, hogy hosszú és már-már kínos beállításokban kell a film végén ezt tudatosítani a nézőkben, ám ezzel igazából azt érték el, hogy a néző úgy érzi, az írók hülyének nézik őt, ez pedig nem túl kellemes érzés, így rossz szájízzel távozunk a moziból.

Mégis kapott 60 pontot, mert ha visszagondolunk rá, a film nagyobb részben mégis jó volt, az olyan kiszólásaival, mint a Kenguru, ami egyébként valós történet, illetve a magyar nézők számára még egy kellemes utalással. Utóbbit sajnos nem sikerült pontosan megjegyeznem, így aki tisztában van vele, hogy mi is volt az, bátran írja meg nekünk, mert nem szeretnénk hülyén meghalni.