Erwin Olaf kiállítása a MODEM-ben

A debreceni MODEM-ben február elsejéig megtekinthető Erwin Olaf, holland sztárfotográfus és kísérleti filmes kiállítása, a Körhinta /Karussel/. A világhírű fotós az euro-érme tervezőjeként is ismert, jelenlegi tárlata első bemutatkozása hazánkban.

A kiállítóterembe belépve mintha egy álomvilágba csöppennénk. Egy meglehetősen szürreális világba, ahol a precízen megkomponált képeken rezzenéstenen arcú felnőttek és gyerekek mesélik el történeteiket. A kiállítás címét ihlető, a Berlin-sorozathoz készült installáció azonnal felhívja magára a figyelmet; a megszokott felépítéssel szemben itt egy kísérteties körhinta látható, közepén egy letakart szemű, női cipőbe bújt bohóc figurájával, ami körül fej nélküli, a fotósorozat szereplőinek kosztümeibe öltöztetett próbababák forognak nyomasztó lassúságban. Mindeközben kedves gyermekdalocska hallható, ami még inkább fokozza az érzelmi hatást. Ezek az alakok a Harmadik Birodalom rémisztő és nyomasztó kulisszáiban mozognak, és kevés kivétellel elzárkóznak a kontaktus lehetőségétől is, a néző csak mint szemlélő van jelen.

A Kulcslyuk-sorozat még erőteljesebben szürreális, azonban felfedezhetőek a szimbolizmusra és a német-alföldi festészetre való utalások is. A néző úgy érezheti, hogy jelenléte az adott helyzetben tolakodó, és egy olyan történet szemlélője, ami nem tartozik rá. Túl intim, a szégyent és bizonytalanságot egyaránt láttató fotók sajnálatot ébresztenek. Azonban előáll egy olyan helyzet is, amikor ez a bepillantás „engedélyezetté” válik – hiszen egy ott elhelyezet szék „invitál” minket-: egy-egy ajtó kulcslyukán keresztül nézhetünk meg két történetet. Ez a szituáció, amikor a nézőnek döntést kell hoznia, hogy bekapcsolódik-e a játékba, alapvető emberi reakciókat generál, mint a kíváncsiság vagy a félelem. Ennek párjaként értelmezhető a Bánat-sorozat, ami a 1950-60-as évek amerikai kultúráját reprezentálja, a fojtott hangvételű fotográfiákon könnyes szemű, magukba zárkózó alakokat szerepeltet a művész. A sorozatot itt is videó egészíti ki, még inkább fokozva ezzel a drámai hatást, bár mindezek összessége is inkább kérdéseket vet fel, mintsem válaszokat ad.

A válogatás talán legnagyobb hatású darabjai a Pirkadat- és Alkonyat-sorozat. A hozzájuk tartozó videókból szűrődő hangok végigkísérik a látogatót az egész kiállítótermen, ezzel is biztosítva egy meglehetősen kísérteties atmoszférát. Erwin Olaf egyértelmű ellentéteket állít a fekete és fehér, a nyugodt és támadó sasmadarak szerepeltetésével. Azonban a két sorozat egymásra reflektál, a dialektus megegyezik, a szituáció is hasonló; mindkét sorozatban ott van a fájdalom, a gyermek és a halál is. A történeteket többek között a 19. századvégi gyarmatosító kultúra ihlette.

A kiállításon végighaladva találunk kapcsolódási pontokat, ami a bemutatott sorozatokat összekapcsolja – részben vagy egészben -, viszont megmarad az az érésünk, hogy mindez illúzió, és – visszatérve a címre – felmerül a kérdés, hogy kik irányítják ezt a gépezetet.

Erwin Olaf számos nemzetközi díjjal kitüntetett művész, hogy csak egy párat említsek, 2006-ban a Nemzetözi Colour Díjjal az Év fotográfusa kategóriában, 2008-ban az USA Lucie Díjjal vagy 2011-ben Hollandia legnagyobb művészeti elismerésével, a Johannes Vermeer díjjal. Jelen válogatása reprezentálja látásmódját, werkfilmjei bepillantást engednek grandiózus amszterdami műtermébe, fotográfiáinak kulisszatitkaiba, és őszintén beszél sikerről, műkereskedelemről, érzéseiről. A tárlat február 1.-ig látogatható.

Egy kis ízelítő a kiállításból: