És megint Gárdonyba jövünk – Nyolcadszor találkoznak július végén Spencer és Hill rajongói

Firkásznak lenni: életforma. Az ember folyton azt sasolja, miből születhet újabb cikk. Még a strandon is. A gárdonyi Sport Beachen is. Olyan mondás aligha létezik, hogy a téma a WC-ajtón hever, jómagam mégis e jeles helyen találtam meg azt, ami ezen ajánló kiinduló pontjaként szolgálhat. Egy ideragasztott plakát adta hírül a világnak, hogy ismét itt találkoznak a július 25.-ei hétvégén a két „verőember”: Bud Spencer és Terence Hill rajongói.

Bár eredetileg másért indultam ide, egyelőre az emlékek törnek utat maguknak belőlem. Nagymamámék háza melletti fapados mozi illata, ahol végignyikorogtuk néhány dühbe jövünket meg még jó pár filmet, melyben a két jómadár vitte a prímet. Az előadás utáni viták, hogy télleg ilyenek-e az életben („Spencer igen, Hill nem”).

Mára persze benőtt fejünk lágya, kiszúrjuk a fél méterrel arrébb adott pofonokat; „hogy is szerethettelek téged, nem értem” – idézhetnénk a korabeli slágert. Bosszantó, hogy nem lehet úgy szörfözni a hatvanhat adó által, hogy ne fussunk bele minduntalan ebbe a két infantilis figurába. Nem is nézem, csupán azt várom meg, hogy Terence Hill felhúzza az apácaruhát, az olyan vicces, de nemsokára itt van még egy nagy poén, egy jó bunyó, és…stáblista.

És megint bedőlünk, hiszen ma is készülnek vígjátékok, leginkább szex-pisi-kaki témakörben – de ilyesféle konzervatív, mégis megfejelhetetlen helyzetkomikummal teletűzdeltek sajnos igen-igen kevésszer. Egyszerűen felfogható, mégis jól megtekert történetek, ultranaiv, de mégis szuggesszív figurák. Egyszerre jelen mind, ami hiányzik. Nem csoda, ha a mai napig léteznek rajongók.

Tényleg, ők mit is csinálnak? Még jó, hogy a visszasírt idő óta fejlődött a technika, és az „okostelefon” segítségével belelapozhatunk a programba. Szóval leginkább vetélkednek. A filmekhez kapcsolódóan történni fog Gárdonyban sör-virsli, narancsfacsaró, kötélhúzó verseny, és persze, hogy lesz filmes kvíz. Külön verzió jó és rossz idő esetére – ezt nevezem szervezésnek! A részletes programra egyébként itt találtam rá.

Ami még megpiszkálta fantáziámat, az a szombati Spencer Hill Magic Band koncert. Utána néztem, bár telefon-bökdösés mellőzésével is rájöhettem volna: a zenekar a szóban forgó filmek zenéit játssza – immáron nemzetközi sikerrel. (Egyszer össze kéne hozni velük egy interjút.)

Idáig jutottam elmélkedés illetve mobil internetezés viszonylatában, amikor mögülem egy Bud Spencert meghazudtoló méretű hegyomlás udvariasan érdeklődött: ugyan meddig akarok itt állni a klozetajtóra révedve, mert őt már igazán tuszkolná befelé a biológia. E pillanatban nekem is eszembe jutott, miért indultam útnak. Innentől az élet (is) megszokott medrében csordogált tovább.