F. M. Dosztojevszkij – Megalázottak és megszomorítottak

Sokan tartják az orosz realistákat a prózairodalom legmagasabb szintjének. Gogol, Tolsztoj, Turgenyev vagy éppen Dosztojevszkij, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ábrázolásmódjukban egészen egyedülálló szintekre jutottak el regényeikben, elbeszéléseikben. A központjukban mindig az ember áll, méghozzá oly erősen, hogy gyakran egész lényével kitakarja, háttérbe szorítja a cselekményt. Érzékletes, aprólékosan megmunkált jellemábrázolások, lélektani boncolgatások – önmarcangolások – útján értjük meg a főhősök vagy antihősök motivációit, szubjektív valóságát, valamint eszmék és absztrakt erők mozgásai által nyerünk betekintést a mindenkori emberiség létének sötét, eldugott zugaiba. Mindezt fogjuk, gyúrjuk össze, majd hajítsuk bele egy fagyos, elgyötört, lepusztult szociális közegbe – a XIX. századi cári Oroszországba –, s megkapjuk a szépirodalom egyik legcsodálatosabb, ám egyben legembertpróbálóbb stílusát. Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regénye sem fest másképp.

A regény története tulajdonképp amennyire cselekménymentes, annál bonyolultabb lenne a részletes bemutatása. Jellegzetesen ritkák az események átélésével kapcsolatos leírások, s azok is rendszerint a végletekig részletekbe menően zajlanak a szemünk láttára, ezáltal elterelve figyelmünket, hogy történt is valami. (Egykori történelemtanárom egy tanulmányra hivatkozva hívta fel figyelmünk anno arra, hogy megfigyelhető jelenség minden nemzet irodalmában az adott tájegység földrajzi jellegzetességeinek visszatükröződése a műveikben. Példaként pedig az oroszokat hozta fel, mondván az ő történeteik oly lassan, hűvösen vánszorognak, mint ahogy a Volga vonszolja át magát a kietlen orosz pusztákon.) Sokkal gyakoribbak a karakterek hosszas monológjaiból megismert történések, melyeket igen megfontolt, körülményes ívben adnak elő, ezzel mintegy leplezve, hogy a látszólag jelentéktelen mozzanatok mögött valójában mélyen gyökerező, jelentőségteljes dolgok húzódnak.

A történet szerint Ivan Petrovics író meséli el történetét. Petrovics végtelenül szerelmes gyermekkori nevelőszüleinek lányába, Natasába. A lány azonban végül mást választ, pedig korábban már igent mondott neki. Annak az Ihmenyev hercegnek a fiát választja, aki közben Natasa apjával pereskedik becsületsértés miatt. A lány döntését családi felfordulás követi, apja kiátkozza, Ivan Petrovics pedig határtalanul nagy szíve és szeretete miatt kénytelen a közvetítő szerepét vállalni Natasa és szülei, valamint újdonsült párja között. Mindezzel párhuzamosan pedig különös körülmények között egy szegény, beteg árva kislány gondozását is magára vállalja.

Nagyjából így tudnám lefesteni az alapszituációt. A konkrét események tulajdonképp egyenlők az egyes karakterek monológjait követő elemzésekkel. Dosztojevszkij ezáltal mutatja be a szereplők jellemét. Ezekben még fellelhetőek a romantika korszakának megkopott maradványai, az eszmények ott motoszkálnak mindenki szívében, de Dosztojevszkij már nem képes – egyébként többévi szibériai munkaszolgálatot követően –, elvont ideákat követő lényekként látni az embereket. Nyomorult, gyarló, hitvány alakok a mű főszereplői, még a legnemesebb szívűek is. Látni ugyan a későbbi műveiben még erősebben jelentkező társadalmi különbségeket az arisztokrácia és a kispolgárság között, de ebben a regényben más van központban, itt mindenki belebukik saját magába. A nemesség érzetének tökéletes fricskája, ha a magasztos érzelmek közepette nem vagyunk képesek megbocsátani tulajdon lányunknak, s közben az őrületig hiányoljuk őt. A szerelem tökéletes fricskája, ha tulajdon szerelmünk naiv, gyermeki mivoltában bármiért lelkesedik, csak értünk nem. Ebben a műben egy szereplő, az arisztokráciát képviselő Ihmenyev herceg az, akit senki semmilyen módon nem alázott és szomorított meg, hisz ezt általában ő szokta tenni. Minden és mindenki más – még az orosz levegő is – mélyen el van gyötörve mások vagy saját maga által. Önnön döntéseik és értékeik csapdájába hullnak, s valahogy mindenki megfeledkezik a racionális döntéshozatalról, valahogy elfeledkeznek kiállni a józan ész mellett. Mind közül talán a főszereplő Ivan Petrovics az, akit minden oldalról megaláznak és megszomorítanak. Ő azonban panasz és bánat nélkül sodródik tovább életében. Teszi, amit tennie kell, mit sem törődve saját nyomorával. Nem gogoli értelemben véve, de ő a mű egyetlen csinovnyikja, s ezáltal ő a legszánalmasabb karakterünk, már-már Miskin hercegi félkegyelműségben.

Mindezek ellenére Dosztojevszkij igyekszik pozitív irányba terelni bizonyos szinten a történetet, kibékíteni a kibékíthetetlennek látszó ellentéteket, de ne higgyük egy pillanatra sem, hogy a lezárásban kegyes lesz hozzánk vagy a karakterekhez. A regény végén található epilógus darabjaira szaggatja az olvasó lelkét, efelől ne legyen kétség. Életem során nem sok regényen érzékenyültem el (talán egyedül a Germinal közben), de akinek ez az alkotás nem érinti meg a lelkét, azt megsüvegelem. A mű során előrevetített sorsok egy pillanatra megváltozni látszanak, majd Dosztojevszkij mindezt alapjaiban rombolja le, s teljesíti be az elkerülhetetlen tragédiákat, ezzel mintegy elvarrva az összes kiutat jelentő szálat, s feltéve az i-re Ivan Petrovics nevében azt a jól megérdemelt, vérverejtékes, fájdalmas pontot.

Nem egy könnyed délutáni olvasmány, amelyet nem ajánlok, csak annak, aki pontosan tisztában van azzal, mit várhat el Dosztojevszkijtől. Annak, aki a szerelmet nem mint örök boldogságra ítéltetett jelenséget kívánja csak látni, annak, aki képes elgyötörni saját magát, hogy megsejthessen valamit az ember lelkének sötét oldalából. Dosztojevszkij első regénye a Megalázottak és megszomorítottak, de már ebben is megvillan az ő igazi zsenije. A jellemábrázolás, az emberi lélek körülírása magasabb eszmék torzításainak köszönhetően, s az ebből fakadó gyarló magatartások, a húsvér emberekben lakozó démonok fogvicsorításának bemutatása, ehhez ért ő igazán. Ha másért nem, de ezért érdemes kézbe vennünk ezt a páratlan alkotást, hisz Dosztojevszkij nevét nem ok nélkül ismeri a világ.