Bence V. 
Forrás: Moly.hu
Az idei könyvfesztiválon kifejezetten a számomra ismeretlen szerzők műveire vadásztam. A befutóval végül a Gondolat Kiadó asztalkáján találkoztam, ahol egy minimalista, de annál ízlésesebb borítóval kacérkodott velem egy Szorokin nevű orosz szerző és Hóvihar című könyve, hátulján a csinos és kafkaian borús nyitópárbeszéddel. Márpedig én nagyon is szeretem a kafkaian borús párbeszédeket.
Rövid beszélgetés után a kiadó emberével megtudtam, hogy Szorokin népszerű szerzőnek számít, több művét is színpadra vitték hazánkban, többek közt a Nemzeti Színházban is. Illetve azt, hogy Szorokin ellentmondásos személy Oroszországban, hiszen műveiben, melyek általában a jövőben játszódnak, erősen bírálja az orosz társadalmat. Provokatív szerző, provokatív történetekkel.
Így vágtam neki a Hóviharnak is, akárcsak a történet két főszereplője. Garin, az orvos, akinek birtokában van a fertőző vírus elleni vakcina, valamint az egyetlen ember a faluban, aki hajlandó a kietlen orosz hóviharban elszállítani lovaskocsijával, hogy megkezdhesse a betegek beoltását. Egy orvos, aki nemes foglalkozásával, eszméivel és származásával felette áll mindenkinek, főképp amikor egy gyilkos járvány tizedeli a nemzetet. Egy orvos, aki tisztán látja céljait, hivatásának jelentőségét, s még tisztábban a kezében rejlő hatalmat, amelyet bármikor felhasználhat, hogy feladatában ne hátráltathassák.
Mellette pedig egy kocsis, Perhusa, az igénytelenség maga, akinek életcélja nem egyéb, mint jó emberként élni. Nem magasztos értékrendek alapján élni jól, ez nem a „ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat” mentalitás. Ez sokkal inkább a jelentéktelenség és céltalanság által vájt űr az emberi méltóság belsejében, amely az önös törekvések teljes hiányában jut felszínre.
Hát ők ketten a Hóvihar főszereplői. Tomóceusz Katatiki és Gyugyu személyesen, orosz valóságban. Hiszen Oroszországban mindig hóvihar van. Igaz?
Az nyilvánvaló, hogy Perhusa és Garin egymás ellenpólusai. Garin az elnyomó, zsarnoki ember megfelelője, aki kizárólag saját érdekei szerint cselekszik, pedig a saját érdekek szerint cselekedni önmagában nem igazán nagy bűn. Az igazi képmutatás az, amikor mindezt nemes célok és eszmék zászlaja alatt hajtják végre. Garin doktor bárkin átgázol, hogy eljusson a betegekhez, mert számára az élet értelme a célokban nyer értelmet. Aki tisztán látja céljait, hivatását, az magával az isteni teremtés értelmével azonosulhat, s így elérheti a tökéletességet – vallja ő. De mi történik akkor, ha az egyetlen ember, aki hajlandó e nemes célban segíteni, egy szerencsétlen félnótás? Ha ez az ember annyira egysíkú, hogy az sem zavarja, ha ököllel verik, mert így kapaszkodik saját értékeihez? Rengeteg ellentét ütközik ki a két karakter jelleme és világlátása között, s ez egyfajta szimbóluma az orosz társadalmi rétegek közti hatalmas távolságnak. Vidék és város, nemesség és parasztság ellentéte. (Ironikus, hogy a társadalmi mobilitáskutatások egyik legnagyobb alakját is Szorokinnak hívták.)
Honnan is ismerős ez? Igen, bizony. Dosztojevszkij, Csehov, s a nagy orosz szerzők mind-mind erről írtak már a 19. század végén. A Hóvihar elején úgy tűnik, a történet a múltban játszódik. A vidéki lakók jelleme erősen elmaradott, a technikai fejlődés nyoma sem látszódik, s még mindig átvészelhetetlen problémának bizonyul a hóvihar és a hatalmas táv, amelyet lovaskocsival kell megtenni. Csak a történet folyamán derül ki, hogy valójában a távoli jövőben zajlik mindez. Ekkor fúj be az orosz tajgák hidege az ablakunkon, ekkor szakad fel a felismerés bennünk, kezünkben a könyvvel, hogy Szorokin nem a régmúlt dolgaiban vájkál, nem Dosztojevszkijnek hódol, nem a gyökereket bolygatja, hanem vérbelábadt szemmel vetíti az orosz nép elé a kietlen jövőt. Egy olyan jövőképet fest le, amelyben továbbra is ellentétek állnak fenn, továbbra is az átlagember szenved – igaz, a hóvihar végül Garin doktor életcélját is szétzúzza – és továbbra is lehetetlen a haladás, mert gyilkos erejű szél hordja szembe a havat, amely szikraként pirítja az emberek arcát.
Szorokin írói stílusa erősen hagyományos, nem követ új stílusokat, és ez rendkívül megnyerő. Lidércnyomásos képeket idéz fel bennünk, s közben a legnagyobb kánikulában is megcsapnak minket a tajgák mínuszai, s magunk is érezhetjük, miként faragja a hófúvás a szereplők csontjait. A Hóhivar sötét, lassú, akárcsak a legkínzóbb szenvedés – és pontosan ez az, ami miatt rendkívüli olvasmány. Arra kényszerít, hogy egy helyben toporogjunk, hogy beleragadjunk a saját hólepte nyomorunkba, s önvizsgálatot tartsunk. Szorokin azzal teszi még nyomorúságosabbá a történetet, hogy – jövőbeli regény lévén – csodás, varázslatos elemeket is elhint itt-ott, amelyeket nem bont ki egyáltalán. Nem kapnak figyelmet ezek a részletek, csak silány, földi dologgá rothasztja őket, hogy még szívfacsaróbbá váljon visszahelyezni réveteg szemeinket a valóságra.
A Hóvihar egy utazás története, de nem kalandregény. Az élet is egy nagy utazás – olvashatunk hasonló közhelyeket gyakran, viszont ebben a regényben pontosan ez történik. Szembeszél hordja a havat, a kocsi talpai eltörnek, sürget az idő, járvány pusztít, míg az útitársad egy kellemetlen alak. Egy ilyen utat már össze lehet hasonlítani az élettel. Szorokin meg is teszi mindezt, s nem akármilyen módon. A Hóvihar egy világrengető próbatétel, amelyen szereplőink sem jutnak túl, és ez nekünk sem fog sikerülni, e felől ne legyen szemernyi kétségünk sem. Készítsük elő legmelegebb bundáinkat, mert a jeges szél, melyet sokan csak életnek hívnak, mindenen áthatol.
