Blackphoenix 
Áprilisi olvasókörünk alkalmával John Williams Stoner című művéről beszélgettünk. Mivel ez a könyv volt a 2016-os olvasási kihívássorozatunk nyitánya, nem is fárasztanék senkit az egyébként néhány mondatban összefoglalható történet ismételgetésével.
Inkább szólnék magáról az eszmecseréről, amely a kis létszám és a nem túlságosan akció dús cselekmény ellenére is igen csak szerteágazóra sikerült. A bevezető kérdésnél, amikor meg kellett próbálnunk számokra váltani a Stoner irodalmi értékét, nagy egyetértésben többen is a 8/10-es érdemjegynél kötöttünk ki, bár egyesek szigorúbban bántak a tisztességben (?) megvénült egyetemi tanár élettörténetével. Minden esetre különösen érdekes volt Marci képszerű megfogalmazása, amely szerint a Stoner olyan, mint egy 3D-s matrica, minden szögből nézve másképpen látszik, így más pontszámot érdemel. Dani is valami hasonlóra utalt, amikor azt mondta, érzelmileg rendkívül nyomasztó, és mínuszba tartó volt a könyv, intellektuálisan viszont pozitív élmény. Én abszolút nem értettem egyet a mondat első felével; a Katherine Driscoll oldalán meglelt igaz szerelem – még ha csak egy évig tartott is ─ szerintem teljes mértékben feloldozza a könyv hangulatát és Stoner életét a nyomasztó hangulat vádja alól.
További érdekes kérdés volt, hogy ha egy szóval kellene jellemeznünk a főszereplőt, mi lenne az. Itt aztán igen csak széles skálán mozgó jelzőket aggattunk rá szegény öreg Stonerre, a pontosság kedvéért közzé tenném a teljes listát: közömbös, sztoikus, kőszikla/próféta, nem tudnak élni (mármint feltételezem ő és a felesége – a szerk.), alkalmatlan, hiteles (ez se nem jó, se nem rossz), kérlelhetetlen, farok, töketlen.
Látható tehát, hogy a jóravaló angol irodalomprofesszor kapott hideget-meleget a Jóasszony Olvasókör tagjaitól. A próféta jelzőt ki kellett fejtenem, mert többektől elég távol állt. Egyrészt egy asszociációs folyamat végeredménye volt; a kőszikla szót még félig komolytalankodva mondtam, amelyből egyenes út vezetett a Péter név, végül pedig a próféta szó felé. Másrészt Stonert nem érdekelte a dicsőség, nem hajszolta az élvezeteket, csak egyszerűen élt, szélsőségektől mentesen, békésen állt a saját középpontjában (bár az egyetlen tiszta, szerelmi kapcsolatát megfúró áskálódás már az ő kötélidegeinek is sok volt).
Ezt a fajta békés életmódot többen többféleképpen néztük. Kriszti, a hiteles jelző kiötlője úgy gondolta, Stoner azért mondható autentikus figurának, mert végig önmaga volt, nem játszott szerepeket, hogy előbbre jusson, nem tett meg semmi olyasmit, amit a természetétől idegennek érzett, és nem utolsósorban méltósággal vállalta a középszerű életmódot.
A lista végén szereplő nem túlságosan hízelgő jelzők egyike emlékezetem szerint Máriától származott, aki mindent meg tudott bocsátani a főszereplőnknek, kivéve azt, hogy nem állt ki a lánya mellett, amikor az elmeroggyant módon viselkedő anya betört a dolgozószobában lebzselés meghittségébe, amely csak Stoneré és a kis Grace-é volt.
Adta magát Anna felvetése is, miszerint főhősünk tulajdonképpen nem tett semmit, csupán sodródott az árral, hiszen nem igazán irányította a saját sorsát. Ezt aztán többen másképpen láttuk, hiszen hozott ő több olyan döntést, amellyel kifejezetten szembe ment azzal a bizonyos árral. Például arcpirító módon az egyetemen maradt az I. világháború évei alatt, amikor pedig menőnek számított hadba vonulni. Ezzel a választásával akár ki is ragaszthatta volna a homlokára a lúzer feliratú cédulát (egyébként több utalás is van arra, hogy sokat ártott az egyetemi körökben még meg sem szilárdult renoméjának), így bizonyos szempontból nehezebb volt maradnia, mint csatába mennie.
A legnagyobb parázsvita azonban főhősünk Edithtel való házasságával kapcsolatban alakult ki Zoli és Mária között (akik mellékesen férj és feleség J). Zoli nem tudta elképzelni, hogy a kezdeti rideg-hideg kapcsolat miért nem javult meg az évek folyamán, mialatt Stoner és Edith jobban megismerték egymást. Mária azonban – az olvasókör több tagjával egyetértésben ─ úgy gondolta, ha a fiatalok nem dolgoztak a kapcsolatukon, sőt, nem is tudták, milyennek kellene lennie, hiszen nem volt előttük hiteles minta, könnyedén előfordulhatott, hogy a házasság kudarcba fulladt.
De ezeken a kérdéseken túlmenve eljutottunk a XX. századi kapcsolatmintákig, az enyhén szólva is hiányos szexuális felvilágosítás házas életre való hatásáig, sőt a Saul fia és a Passió című filmek szenvedéstörténetéig is. Remélhetőleg májusi olvasmányunk, Gaiman Óceán az út végén című könyve is a témalehetőségek kimeríthetetlen tengerét tartogatja majd számunkra.
