A Gubacsi úton megállt az idő – Ego Project (Iron Inside, Silencer Acoustic) koncerten jártunk
Anon Anon 
Koncertbeszámoló koncertbeszámoló hátán – úgy fest, ez fogja jellemezni a Corn & Soda magazin zenei rovatát decemberben. Mit tegyünk, ha mindenki az ünnepekre izzít? Abban a reményben, hogy nem fogjátok unni, itt van még egy buli-hírmondó!
Annál is inkább nem, mert alanya, az Ego Project a magyar kemény rock-paletta egy üde színfoltja. Így lehetne írni közhelyesen, habár ők azok, akik semmiféle színezőanyagot nem használnak, hanem azt a kompromisszummentes heavy metalt játszák, mely a Pokolgépnek volt sajátja valamikor. Van is itt egy hajdani „Gép-alkatrész”, Jung Norbert. Más kérdés, hogy a dalok atyja Beloberk István basszusgitáros, akit a Kalapács zenekarból szabad ismerni. Egyébként az Ego…de basszus, hát oda kell érni a koncertre, nem?!
A Crazy Mama nevű kultikus szórakozóhelyet nem is olyan egyszerű megközelíteni szakadó esőben az elhagyatott gyártelepek szegélyezte holdbéli tájon. Főleg, ha az ember már húszadszorra cseszi el a zötyögő 51-es villamosról való lelépést. Becsapós a 89-es házszám, még vagy két megállónyit kell gyalogolni a 97-ig. Az ellen-villamosból az utolsó darab (döbbenet!) 21 óra hét perckor indul – az első előzenekar programjának dereka körül. Így jár, aki bízik a BKV-ban és nem gyűjt kocsira. Éjszakai busz kb. kilométerre a Soroksári úton, addig is a bozótos területtel szemközti járdán hölgyek sorfalán vagy kénytelen átverekedni magad…
De ha már/még ott vagy, akkor tök jó! Laza jegyszedősrác teszi ránk a karszalagot, s ahogy ez 1200 ft-ot kóstál, úgy a büfé is féláras a koncerthelyszínek sokévi átlagához képest.
Személy szerint még egy fokozattal otthonosabban éreztem magam, ahogy a nyitó Silencer Acoustic belehasított (minő meglepetés!) akusztikus programjába. Elsőként a Bon Jovi féle Livin’ on a Prayert vették húrra – kölyökként minden idők legnagyobb rockszámának éreztem, maradjunk annyiban, hogy ilyesfajta az előadásban még ma is bejön. Egyébként a műsort mintha én állítottam volna össze, szóval elég kedvemre való volt. Na jó, én azt tartom, hogy a Mr. Bignek van egymillió jobb dala a To be with You-nál, és a Honfoglalás film zenéjét se nagyon kultiválom, de annál nagyobbat lestem (a székemről meg leestem) az Iced Earth-féle Watching over Me esetében. A rocktörténelem e legszebb, de még mindig túl kevesek által ismert gyöngyszemét halott szeretteink emlékének ajánlotta Jósa Tamás énekes. És még a Sárkány Könnyeit is megízlelhettük az Iron Maiden énekesének, Bruce Dickinsonnak szólópályafutásából. Meglepetés-bónusznak megtette a L’art pour L’art egyik poénos dala. Tamás nem szabta saját egyéniségére a nótákat, hanem az átlényegülés útját választotta. Hogy miért volt ez hasznos, arra a kérdésre nem sokára jött is a válasz.
Cikkíróként sem szeretem megjátszani magam, az akusztikus zenekarból nekem csupán „Puccer” úr, a ritmusgitáros volt ismerős, aki később az est főattrakciójában is előfordult. Fura volt, ahogy az énekes felkonferálta a következő zenekart: „az Iron Inside következik, nem tudom kik azok”.
A felkomf kurtaságán nem jutott sok idő merengeni, mert a hangszórókból felharsant a minden Iron Maiden rajongó nyálelválasztását beindító három szó: „doctor Doctor, please!”. Így kezdődik az angol UFO együttes egyik dala, mely kedvence az Maiden basszusgitárosának. (Kicsit furcsa érzés lehet legalább harmincszorosan jobbnak lenni saját kedvencünknél, de ez legyen e Steve Harris nevű úriember problémája.) Minden Maiden koncert előtt ezt a dalt teszik be, mert azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy Iron Inside címke alatt az angol alapzenekar egy koncertjét fogjuk imitálva látni (hallani). Bruce Dickinsonra jellemző terpeszugrással érkezett a tribute-zenekar énekese, aki nem volt más, mint ismét Jósa Tamás. Még pikánsabb a történet, ha hozzávesszük: az EGO-dalnok Kiss Zoli szintén egy Iron Maiden nótákat játszó együttes tagja (az Iron Maidnemé). Szimpatikus módon saját konkurenciáját engedte hát maga elé. Ha politikai webzine lennénk, megjegyeznénk: ez az este tele volt összefonódásokkal (képletes értelemben).
Az Inside a 2003-as IM lemez nyitódalával, az azóta igencsak a feledés mocsarába merült Wildest Dreams-szel kezdett. Ezzel egy időre lezárult a meglepetések sora. Negyedszázada is van már, hogy hallgatom az angol heavy metal alapvetés albumait, így a Troopert, a Number of the Beastet és hasonszőrű társait kicsit unom, de valahogy úgy vagyok velük, mint a plázákkal: ha a többségnek az a jó, ám legyen! Különben is örüljek, hogy a Run to the Hills „szupersláger” legalább kimaradt. A Fear of the Dark viszont több mint két évtizedes távlatból is egyszerűen elnyűhetetlen! Talán rá lehet ragasztani a meglepetés feliratú címkét az ezredforduló idején született Blood Brothers és Brave New World dalokra, nem különben a legutóbbi (2010) Maiden-lemezt záró When the Wild Wind Blowsra. A ráadásban felvonuló Halloweed be Thy Name kifejezetten jól esett!
Terjedelmi okai vannak, hogy nem időzhetek többet az Inside-műsornál, hiszen meg sem érkeztünk a főszereplőkig! Az Ego Project zenészei valamelyik filmzenéből kölcsönzött intro közepette perdültek színpadra. Ha már Mikulás-partyként lett meghirdetve az esemény, Kiss Zoli énekes piros színű, fehér bojtos sapekban érkezett a színre, persze, két-három nóta után megszabadult az izzasztó viselettől. Jung Norbi becsületére legyen mondva, hogy ő viszont kitartott végig télapóként: szokásos skót szoknyája, és lábánál három számmal nagyobb kioldott bakancsa kiegészítőjeként jól jött a mikulás-szerelés.
Ezeknél azonban fontosabb volt a két órán keresztül dübörgő vegytiszta heavy metal ténye. Kezdőszámnak egy régi ismerős, a Harcom adatott – nem keverendő össze azzal a bizonyos művel. Részünk volt ivós himnuszban (Csak ennyit tegyél), motoros-indulóban (Gázt még), de jutott egy kis sci-fi (Utolsó ember), és bebizonyosodott, hogy szeretjük a hazánkat (Itthon vagyok). A legtöbb dalszövegben azonban a mindenkori hatalom által eltaposni próbált, de a reménytelenségben is kőkeményen ellenálló hétköznapi hős jelent meg. A magam részéről először hallottam a Pár sör és pár barát „turbósított” válfaját. Ezt a dalt az utóbbi évek legszebb magyar lírájának érzem, de nem volt kutyaütő ez a változat sem, sőt, így kevésbé lógott ki az odavágós metalhimnuszok áradatából.
Ami engem elkeserített, az a gyatra nézőszám. Legutóbb a Big Bikeban láttam a bandát, ahol lehettünk vagy ugyanannyian, de ami ott a pici pubban teltházat jelentett, az itt ötven-hatvan lézengő-csápoló közötti jókora légüres tereket eredményezett. Pedig az Ego-promóval igazán semmi gond: egyik lemezük a legnagyobb hazai „fémszaklap” mellékleteként több ezer rocker-háztartásba eljutott, élőben a banda több hazai és világsztár előtt nyitotta az estét. Csak hát ennyit ér a true metal – melyet gúnyosan már csak „trú”-ként írnak – 2014-ben, amikor az amúgy mostohán kezelt műfajon belül is inkább az alműfajok (folk, symphonic stb. metal) futnak.
Még szerencse, hogy a színpadon állok nem osztották pesszimista gondolataimat. Még viccelődni is maradt erejük az új demo-felvételek kapcsán, melyek a 2015 őszén megjelenő új lemezhez készülnek már, s amelyekre az éneket egyelőre (gondolom, a millió zenekarban előforduló Zoli elfoglaltsága okán) Beloberk Zsolt dobos abszolválta. Követeljük a felvételek nyilvánosságra hozatalát! De ha ez mégsem történik meg, lesz jövőre lemez Kiss Zoltán énekével, s az Ego Project, no meg még néhány testvérzenekar, a nehézségek ellenére, önfeladás nélkül menetelnek tovább!
(A cikkhez csatolt két fotó telefonnal készített amatőr felvétel, a zenekar koncertjeiről készült hivatalos fényképeket itt találhatjátok.)
