Hajlék nélküli történetek – Kakaóscsiga a Három Hollóban

Hajléktalanok. Minden nap találkozunk velük, hogy észre sem véve, vagy ignorálva őket, esetleg meghallgatva kérésüket elmenjünk mellettük. Nem feltétlen veszünk tudomást róla, hogy a metró aluljáróban, a buszmegállók padjain, vagy a 4-6-os ülésein emberi történetek várják, hogy hallgatóságra találjanak. Ezt a hiányt pótolta a Kakaóscsiga címet viselő előadás, amelyben a Fedél Nélkül íróinak műveit képviselte Papp János.

Írók hajlék nélkül

Gyakran halljuk, hogy „nincs új a nap alatt, már mindent elmondtak”. Megfontolandó ez a kijelentés, viszont összességében nem állja meg a helyét. Természetesen vannak visszatérő toposzok, viszont amennyiben valódi érzelmek bújnak meg mögöttük, a legkisebb eltérés is egy teljesen új történet szül. Nincs ez másképpen Herczeg Árpád, Horváth Csilla, Kovács Béla, Orbán Anna, Zilahy Tamás, a Fedél nélkül szerzőinek írásaival sem. Műveikben találkozunk szerelemmel, csalódással, bánattal, reménnyel, sőt még Jézussal is – azonban egyikre sem lehet félválról ráfogni: „ugyan, ezt már hallottam!”  A történetek nem pusztán egyediek, de van egy különleges csáberejük, ha lehet így mondani: hallatszódik bennük a vágy, hogy meghallgasság őket. Sok iromány kerül nyomtatásba úgy, hogy nincs mögötte szenvedély. Ezekből az alkotásokból süt a szenvedély és a kreativitás – olyan mértékben, hogy azt némely kortárs írónk is megirigyelhetné.

Külön élvezetet leltem abban, mennyire magyar valamennyi történet. Sokszor hangzik el negatív jelzőként a „tipikus magyar”, ez esetben azonban csupán a büszkeség érzetét tudom hozzá társítani. Nemzetünk sajátja az a különleges technika, hogy mesterien tudja társítani a tragikumot és a komédiát . Nem zokogunk vagy hahotázunk, viszont könnyeket ejtünk – örömünkben avagy bánatunkban, fene tudja, de megkönnyebbül tőle a lelkünk. Szomorúak vagy örömteliek, mindegy is: Kakaóscsigán könnyek hullottak.

Kakaóscsiga körítéssel?

A jó történet azonban nem elég, megfelelően is kell tálalni. A drámák hangadója és megszemélyesítője, Papp János fantasztikus volt! Akadtak pillanatok, amikor az ember elfelejtette, hogy éppen egy színdarabot néz, és meglepetten kapta fel a fejét, amiért egy részeges motyogásán ilyen jót kacag, vagy a meséjétől ennyire elszomorodik. Bizonyára nem volt egyszerű feladat egy órán keresztül az ittasat játszani hangban, mozgásban és gesztusokban, viszont egyetlen egyszer sem esett ki a szerepéből. Ráadásul sikerült egy olyan atyai kedvességet kölcsönöznie a figurának, amitől a belépésekor rögtön megkedvelte a közönség. A vacsorától a lefekvés pillanatáig elhúzódó mesélés a gyermekkort idézte, egy kedves, kissé bohókás nagypapa előadásában.

A játékot gyakran kísérték animációs filmek is Bányai Zsuzsannától. A rajzban megelevenedő karakterek legtöbbször mókásak voltak a maguk pasztell-minimalizmusában, kevés mozgásukkal és örökké látható halvány mosolyukkal. Viszont, amikor az egyikük egy történet során állandó szereplővé vált, egy idő után ez a vidámság túlzásnak hatott, különösen a cselekményt is figyelembe véve. Szükségesek voltak ezek a kis animált szereplők, de csupán beugróként tudtak teljes mérték funkcionálisak maradni anélkül, hogy mosolyuk zavaróvá ne váljon.

A Három Holló ideális helyszínválasztás volt a darabhoz, remek hangulatot biztosított, sőt sok budapesti színházzal ellentétben az előadótérben bőven volt elég hely nem csak a díszletnek, de a vendégeknek is – a színházban pedig a kényelem egyáltalán nem megvetendő szempont. Apropó díszlet! A tervezője, Barbora Skaburskė eltalálta a „spontánnak tetsző” és a hiteles közötti választóvonalat. A kartondobozokból és vászonból megálmodott díszlet tökéletes visszaadta azt az összetákoltság-érzetet, amit egy utcai „hajlék” kelt. Minimális, praktikus és a maga abszurd módján tetszetős volt, vagyis minden szempontnak megfelelt. 

Kedvenc sütim…

A Kakaóscsiga ért meg sok előadást,ez pedig igen nagy kár. Papp János önmagában hihetetlenül tehetséges színész, a részletek pedig akár nevettetnek, akár elgondolkodtatnak, de minden esetben magukkal ragadják az embert. Ha hozzá vesszük, hogy ezek jó része nem kitaláció, hanem a valóság alkotta történetek, máris sokkal mélyebb élményt kapunk, mint sok esetben egy klasszikus, épp ezért untig látott darab esetében.