Már nem és még nem – interjú Király Dániellel

Király Dániellel beszélgettünk eddigi pályájáról, élete inspiráló dolgairól, első rendezéséről és társulati váltásáról.

Corn&soda: Mi inspirált arra, hogy a színészi pályát válaszd?

Király Dániel: Mindig újra gondolom magamban ezt a témát. Az egyetem utolsó évében kezdett el foglalkoztatni az a kérdés, hogy miért vagyok én színész? Addig bele sem gondoltam. A szakdolgozatomnak is ez volt a témája. Kicsi korom óta azt mondtam magamnak, hogy színész leszek, pedig színházban nem is nagyon jártam, hisz Ajkán, ahol születtem, nem sok lehetőség volt rá. A Veszprémi Petőfi Színház volt csak a közelben, illetve az ajkai művelődési központba jöttek vándorelőadásokkal, azokat tudtam megnézni. Ajkán klasszikus színházi élet egyáltalán nem létezett. Valószínűleg engem a filmek inspiráltak a színészetre, ezért alapvetően filmszínész akartam lenni. Tom Hanks volt a példaképem. 13 éves koromban Ajkán bekerültem egy diákszínjátszó csoportba, amit Komáromi Sándor vezetett. Őt tartom az első mesteremnek, mivel általa kezdtem a színházzal ismerkedni. Komáromi Sándor egy rendkívül művelt, olvasott ember, akinek nagyon nagy érzéke van a színpadi helyzetekhez, és mindig megvolt a rendezői koncepciója. A diákszínjátszó csoport adott számomra lökést ahhoz, hogy komolyan gondoljak arra, hogy a színészetet lehet szakmának választani. Először Kaposvárra felvételiztem. Utólag nincs igazából magyarázatom arra, hogy miért nem Budapestre? Talán féltem a nagyvárostól. Ajka egy 30 ezres város, amit nagyon jól ismertem, bárhonnan hazataláltam, ezzel szemben azt éreztem, hogy Budapest számomra befogadhatatlan. Kaposvárra nem vettek fel, így a veszprémi Pannon Egyetemre jártam 3 évet, ahol Komáromi Sanyi újra keresztezte az utamat, mivel az egyetemi színpadot ő csinálta. Sanyiban akkor fogalmazódott meg az, hogy szeretne a színházzal komolyan foglalkozni. Az egyetemi színpad csapatából leválasztott pár embert, köztük engem is, és megalapította a Teleszterion Színházi Egyesületet, amely most is működik. Ennek keretében csináltunk előadásokat, amelyeknek a próbafolyamatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megszerezzem a bátorságot a budapesti felvételihez. Az a három év nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elsőre felvettek a budapesti Színművészeti Egyetemre.

Az életed úgy alakult, hogy egyre nagyobb városokban élsz. Ajka, Veszprém, Budapest. Hogy éled meg ezeket a változásokat?

Amikor Veszprémbe kerültem, az még nem volt óriási váltás. Veszprém egyetemi város, Ajkához képest azért nagy volt a nyüzsgés. Számomra az volt a nagy váltás, hogy a szüleimmel éltem 18 éves koromig, még az egyetem elején is otthonról jártam be. Az volt a mély víz, amikor albérletbe költöztem. Szerettem az új életmódomat, nagyra nyílt az életem, de az elején nehézen tudtam befogadni. Hirtelen nagyon sokféle emberrel találkoztam. A beiratkozás napján odakeveredtem két diáktársam mellé, akikkel azonnal úgy állítottuk össze az órarendünket, hogy minden szemináriumra együtt menjünk. Pár hónap kellett ahhoz, hogy megtaláljam azokat az embereket, akikkel kölcsönösen érdekeltük egymást, és kialakult a baráti köröm. Elindul számomra a nagy nyitás, amire elkezdtem tudatosan is törekedni, mert felismertem, hogy nagyon zárkózott voltam addig, amit nem is tudtam magamról. Későn érő típus vagyok.

Budapest elfogadása már könnyebb volt a számodra?

Igen. Mire Budapestre kerültem, már fontos volt, hogy minél több emberrel találkozzam, megismerjem őket. 10 éve élek Budapesten, és már nem tudom elképzelni magamat ennél kisebb helyen. Kell a nyüzsgés, kell, hogy minden elérhető legyen számomra, amihez kedvem van, ami érdekel.

Mennyire kötődsz még a szülővárosodhoz, a családodhoz?

Ritkán járok haza, aminek édesanyám nyilván nem örül. Édesanyámmal nagyon jóban vagyunk, sokat kommunikálunk, de nem eleget. Néha szégyellem magam, hogy keveset keresem, és azt is, hogy keveset tud rólam. Sajnos nehéz a 120 kilométeres távolságot átívelni. A napi ügyeimről nem tudom tájékoztatni, és ha néha mesélek valamit, kevésbé tudja értelmezni. Közben pedig úgy érzem, hogy ő megért engem, hiszen a lényének egy része vagyok. Van egy öcsém, vele sajnos alig van kapcsolatom, mióta Budapesten vagyok. Persze lehet telefonálni, skype-olni, üzengetni, de én az élő kommunikáció híve vagyok. Ez nem egy meggyőződés, hanem egy érzet. Nagyon kevés az olyan ember, akivel telefonon tudok beszélgetni, azt inkább praktikus információ cserére használom. Nekem hiányoznak a nonverbális jelek a kommunikációból. Ez biztos összefüggésben van azzal, hogy a jelen művészetében, az élő színházi folyamatokban élek.

Ha visszagondolsz az eddigi pályádra, ki vagy kik azok, akik a legnagyobb hatással voltak a színészi fejlődésedre?

Komáromi Sándort már említettem. Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor, akiket ki kell még emelnem, akik a Színművészetin az osztályfőnökeim voltak. Az osztályunknak volt egy különös dinamikája. Aránylag gyorsan kialakult az, hogy két csoportra szakadtunk; a Zsámbéki és a Zsótér pártiakra. Ez nem okozott konfliktusokat közöttünk, de érezhető volt, hogy ki-ki melyik osztályfőnökünkhöz húz. Én Zsótér Sándor felé húztam. Nehéz megmagyaráznom, hogy miért alakult így, mivel semmit nem tudok és nem is akarok Zsámbéki Gábor ellen felhozni, mert nincs is mit. Zsámbéki Gábor elképesztően nagy tudású ember. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy én nem tudok semmi újat mutatni neki, mert olyan a kisugárzása, hogy ő már mindent látott és tud. Ez egyrészt nagy tiszteletet vált ki bennem. Azt gondolom, hogy bármivel fordulhatnék hozzá, biztos lenne rá jó válasza. Másrészt ennek van egy olyan hatása is, hogy összehúzza magát az ember, és azt gondolja, hogy „mit akarok én hozzá képest”? Kevés dolgot szoktam megbánni az életemben, mert általában látom, hogy miért vezetett oda az út, mi miért történt velem, de azt megbántam, hogy a Színművészetin nem használtam ki jól az időmet, mert biztos voltak olyan lehetőségek, amelyekből sokkal többet meríthettem volna. Fel voltak kínálva, és nem vettem belőlük eleget. Sokféle oka van ennek, az is, hogy iszonyú sokat dolgoztunk. Az életemben addig nem volt az jellemző, hogy éjjel-nappal egy dologgal foglalkozzam. Nehéz volt a hajtásban felismerni a lehetőségeket.

Vannak olyan színész típusok, akik úgy játszanak, hogy nem játszanak. Felőled is természetesség árad a színpadról. Te ilyen típusú színművésznek tartod magad?

Igen, és biztos, hogy ez Zsótér Sándor hatása miatt van, mert ő ezt a szemléletet igyekezett átadni nekünk. Zsótér színészként és dramaturgként kezdte. Meggyőződésem, hogy Magyarország egyik legjobb dramaturgja lenne. A szövegbe olyan kontextust képes belelátni, olyan mélységekbe tud belemenni, amelyek nekem eszembe sem jutnának. Ez akkor volt nagyon feltűnő, amikor vígjátékot csináltunk vele, és minden karakterbe olyan mélységeket látott meg, amikre mi egyáltalán nem is gondoltunk. Amikor odakerültem a Színműre, Zsótér Sándor volt az, aki rám szólt, hogy „mesehangon” beszéltek. Pár hónapig rám szállt emiatt, és szépen el is tűnt ez a hibám. Zsótér a természetességre mindig nagyon odafigyelt, de nem erőszakolta rám ezt a stílust, hanem nyilván ez belőlem fakad.

A Vígszínházas Háború és Béke előadásban Bezuhovként neked kell bejárnod a legnagyobb jellemfejlődési utat. Hogyan készültél erre, honnan merítettél ehhez a szerepformálásodhoz?

Érdekes, mert a rendező, Alekszandr Bargman pont teatralitást kért tőlünk, bár nem így fogalmazta meg, hanem az orosz lélek megjelenítéséről beszélt. Azt kellett megoldanunk, hogy nagyon erősen éljünk meg mindent, de ne csak felmutatva, hanem legyen építkezés a szerepben. Az én jelenlétem az előadásban a teatralitás felől indul odáig, hogy az utolsó börtön jelenetre ez teljesen lekopjon Bezuhovról. Ott már minden „dobva van”, és kiábrándul az ideáiból. Pierre Bezuhovval valóban befogadhatatlanul sok minden történik. Úgy tudtam megfogni a szerepet, hogy azt néztem meg, hogy milyen Bezuhov viszonya a háborúhoz. Azt tudtam a leginkább átélni, hogy Bezuhov elképzel valami magasztos tettet, arra készül, összeszedi a bátorságát, megteszi, és amikor megéli, kiderül, hogy nincs semmiféle emelkedettség és hősiesség a háborúban, hanem csak pusztulás és halál van. Szerelmi csalódás is éri, illúziókat vesztve, a csalódásokat megélve válik felnőtté.

A Vígszínháznak a közelmúltban aktív rajongó tábora alakult ki, amiben nagy szerepetek van nektek, fiatal színészeknek. Ezt hogy éled meg?

A mostani évadban már kevésbé jellemző ez. A Csónakos szerepemet A Pál utcai fiúkban a kérésemre lekettőztük, mert már „besokaltam”. Az előző évadban 232 előadással én voltam a második legtöbbet színpadon lévő színész. A havi 27-30 előadás kegyetlenül sok volt számomra. A Pál utcai fiúk lekettőzése adta a legszignifikánsabban a csökkenést, mert az a legtöbbet játszott előadás a Vígszínházban. Visszatérve a kérdésre: ezzel a rajongási hullámmal mi nagyon küzdünk, mert hirtelen jött, és nem voltunk rá felkészülve. Soha nem felejtem el azt, amikor A Pál utcai fiúk munkabemutatóját adtuk elő meghívott vendégeknek, iskolásoknak, pedagógusoknak, akkor leszakadt a mennyezet! Beatles-rajongós visítás volt a nézőtéri reakció. Álltunk a színpadon és értetlenül néztünk egymásra. Bemutattuk az előadást, és ez folytatódott két teljes évig. Óriási érdeklődés övezte, de mintha ez alább hagyna, mert már nagyon sokan látták, többször, akár tizenkétszer is. Szerencsére olyan színészcsapat vagyunk, akiknek nagy része nem szállt el, mert alapvetően olyan a beállítottságunk, hogy a nagyképűség távol áll tőlünk. Ezért nehéz nekünk ezt a nagy rajongást feldolgozni, azt hogy kinyitom a művészbejárót, és ott áll negyven ember ránk várva. Azt kérdeztem magamtól: miért? Másfél-két órákat képesek ránk várni a rajongók.

Van egy új színész generáció, amely erősen hatott a színházi életre, Te hogy látod ezt?

Igen, egyértelműen van, és ez a színházi szakma minden terültére igaz. Érzékelhető, de az okát nehéz megfogni. Lehet, hogy egyszerűen elkezdtünk jobban élni a technológia adta lehetőségekkel. A színházat meghaladta az internet és a videó, és most kezdjük utolérni, például az összművészeti eszközök használatával. Kovács D. Dani rendezővel például én azért szeretek nagyon együtt dolgozni, mert azt a popkultúrát, amit fogyasztunk, át tudja vinni a színpadra. Ez az új szemlélet az általa rendezett, a Pesti Színházban látható Haramiák előadásban is erősen jelentkezik.

Idősebb vagy a Sztalkeresekhez képest, akik egy csapat, és vannak a régi színészek a Vígben. Hogy érzed magad ebben a köztes, sajátos helyzetedben?

Ez a helyzet végigkíséri az életemet. A Színműre már közel 22 évesen kerültem be, és akikkel igazán közeli barátságba kerültem, 18-19 évesek voltak. Az csak 3-4 év különbség, de abban a korban többnek számít. A Vígben is ezt történt. Orosz Ákos és én vagyunk a „kettő közötti” korosztályban. A Víges a barátaim mind fiatalabbak nálam, mert sikerült megtalálnom velük a közös hangot. Az Színműn például Fehér Balázs Benővel szinte testvéri kapcsolat alakult ki. Én az öcsémet láttam benne, ő meg a bátyját, és ez jól működött, azóta is barátok vagyunk.

Az első rendezésed a Kozmikus magány, mely a Vígszínház Házi Színpadán látható. Mi alapján választottad ezt a darabot, amelynek társzerzője is vagy?

Nagyon szeretem a science fiction műfaját. A K2 Színház vezetői, a Benkó Bence-Fábián Péter szerzőpáros is pont ilyen témával kezdtek el foglalkozni egy Babits Mihály regényből kiindulva. Miskolcon már bemutatták a részeit, mivel ők trilógiában gondolkodtak. Megszületett a fejemben az ötlet, hogy szeretnék beszállni ebbe a folyamatba. Javasoltam, hogy legyen egy mellékág, és kapcsolódjunk rá arra a történetre. Kapva kaptak az ötleten. A négy előadás laza szállal kapcsolódik egymáshoz. Nem úgy, mint egy filmnél, hiszen nem várhatjuk el a nézőktől, hogy minden előadásra elmenjenek, viszont aki mindet megnézi, az örömmel fedezheti fel az összefüggésekre utaló elemeket.

A K2 működését régóta figyelem és nagyon szeretem az előadásaikat. Azt gondolom, hogy egyre jobbakat írnak, és ha már valakivel megíratok egy előadást, akkor azt velük teszem. Az én ötletemből született az egész, felvázoltam, miről szeretném, hogy szóljon, aztán ők elvitték már irányokba is, és izgalmas dolog született belőle. Tudták előre, hogy kik lesznek az előadás színészei, valamennyire rájuk írták a szerepeket, és sikerült elkapni valamit mindenkinek a személyiségéből. A Kozmikus magányt a pályám fontos állomásának érzem.

Szívesen játszol kisebb színházi térben?

Közelebb áll hozzám a kis tér, mert abban sokkal finomabban lehet megjelenteni a dolgokat. Már csak azért is, mert a legtávolabbi néző is maximum 10 méterre van, és azt is látja, ha ráng a szemhéjam. A Vígszínház karzatáról ez nyilván nem látszik, ott fel kell erősíteni a gesztusokat. A Vígszínház szerencsés helyzetben van azzal, hogy három különböző méretű játszóhellyel rendelkezik.

Ha már a kozmoszban járunk, akkor nem kerülhetjük ki azt, hogy a Vígszínház előtt a Szputnyik Hajózási Társasághoz tartoztál. Nagy váltás volt onnan a Vígbe kerülni?

Csak két évet töltöttem a Szputnyiknál, és sajnos pont a végét járta a társulat, már nehezen jöttek össze az évadok. Fájdalmas volt, hogy vége lett. Nagyon szerettem azt a csapatot, mert elképesztően erős társulat volt. Nagyon különböző emberekből állt, és mégis jól tudtunk együtt dolgozni. A Szputnyik vezetője, Bodó Viktor fontos személy volt az életemben. Ő valami egészen különleges dolgot tud a szakmáról, olyat, amit azóta sem láttam soha, senkinél. Az az energia, amivel Viktor dolgozik, az egyedülálló. Másodpercenként jönnek az ötletei, szinte nem is lehet befogadni, és emellett kíméletlen egyenesség van benne. Soha nem láttam tőle olyat, hogy játszmázna. Az ő pedagógiája nem az volt, hogy mindenkihez másképp beszélt. Ez nekem nagyon szimpatikus hozzáállás. Igyekszem én is erre törekedni az életemben, de még nem tartok ott, mint Bodó Viktor, mert neki ez a lényéből fakad.

A Vígszínház óriási váltás volt. A Szputnyiknál magunk építettük a díszletet, ott nem csak színészek voltunk, hanem szinte minden, majd hirtelen ott ültem a saját öltözőmben. Lett öltöztetőm, a Vígben vannak díszletezők, mindenkinek megvan a maga dolga. Ez nemcsak a kényelem miatt jó, hanem azért, mert így tud igazán működni a színház. Mindenki tudja a dolgát. A független szférában, ahol nincsen ilyen infrastruktúra, bele lehet fáradni abba, hogy mindent a színésznek kell csinálni.

Játszol a Pentheszileia program című előadásban a Háziszínpadon. Az az előadás kemény lélektani dolgokat feszeget. Téged hogy érintett meg?

Kemény valóban, de elsősorban Szilágyi Csengének az. Kimondottan filmes játékmódot követelt meg tőlünk Kincses Réka rendező. Réka sokat tudott segíteni abban, hogy merjük feszegetni a határainkat. Van egy olyan jelenet, amikor teljesen tönkre kell mennem, meg kell semmisülnöm, amikor az mondja a szerelemem, hogy „húzzak el”. Nem kis feladat, nem tudom, hogy mindig sikerül-e, de igyekszem. Réka az őszinteséget várja el tőlem. Azt mondta, hogy jó lenne, ha sírnék abban a jelenetben, de ha nem jön, akkor ne erőltessem.

Általában a szerethető szerepekkel találnak még téged, ritkán vagy a rossz fiú. Kipróbálnád magad más a karakterben is?

Tényleg így van, most hogy mondod… Biztos belém látnak a rendezők valamit… Kedvességet, barátságosságot… Talán a Haramiákban Karl Moor szerepe nem ilyen, és a Diktátorban Mussolini, de az paródia. Igen, valóban izgalmas lenne több ilyen szerepe, de azt hiszem, a tekintetemből sugárzik valami nyugalom, ami miatt nem a rossz fiút látják meg bennem a rendezők.

Egy rövid hírben közölted, hogy a jövő évadban a K2 Színház társulatát fogod erősíteni. Ez mit jelent?

Azt, hogy felmondtam a Vígszínházban. Már februárban megbeszéltük ezt Eszenyi Enikővel. Már látható volt, hogy a május 1-én kihirdetett jövő évad kapcsán nem voltam említve az új szereposztásokban. Még nem egyeztettünk arról, hogy a futó szerepekből mit tartok meg. Újabb óriási váltás jön, ami az én döntésem volt. Sokrétegű az oka. Egyrészt voltak feloldhatatlan konfliktusaim a vezetőséggel, másrészt azt kezdtem el érezni, hogy nem elég izgalmasak a szerepek, amiket kapok. Az izzást, ami bennem van színészként, azt lefojtódott. A döntésemben benne van az is, hogy borzasztó sok előadásom volt, amiben elfáradtam, és sok az olyan előadásom, ami nem mozgatott meg. Ilyen A Pál utcai fiúk is, ami úgy van megcsinálva, hogy még 40 évig mehessen, ezért kevésbé van konkrét színészekre építve, mert cserélhetőnek kell lennünk. Egy idő után úgy éreztem; mindegy, hogy én, vagy más áll a színpadon a Csónakos szerepében. Ebbe bele lehet fásulni. A Pál utcai fiúk szereplői annyira le vannak terhelve, hogy más külsős lehetőségre nem volt esélyem. Viszonylag sokan kerestek meg külsős munkákra, de mindenre nemet kellett mondanom. Ezért is választom most a szabadúszást, mert nem akarom, hogy a jó lehetőségekre folyamatosan azt kelljen mondanom, hogy „köszönöm, hogy rám gondoltál, de nem tudok menni.”

Vannak már új feladataid?

Az eredeti tervem az volt, hogy pihenek, és a nyáron, illetve az évad első pár hónapjában nem csinálok semmit, aztán egyszer csak felhívott Benkó Bence a K2 Színházból, hogy üljünk le beszélgetni. Úgy keresett meg, hogy még nem tudott a felmondásomról, de meghívott egy évadra. Ajánlott négy olyan szerepet, amire nem tudtam nemet mondani, és amelyekkel betelt a jövő évadom egy szempillantás alatt. Közben bekerültem egy most induló olyan sorozatba, amit nyáron forgatunk, és amiről ennél többet még nem mondhatok. A „na, pihenek egy kicsit” tervemből semmi sem lett. A sok új feladat kicsit ijesztő, de azt remélem a váltástól, hogy újra lángra kapok, és feléled bennem az lendület, amit egy ideje hiányolok magamból.

Még nem láttalak nagy mozifilmben. A filmezés a terveidben van? Jársz castingokra?

Nagyon szívesen forgatnék mozifilmet. Igen, járok, szoktak hívni castingokra. Be vagyok jelentkezve pár ügynökséghez. Volt már, hogy utolsó körös voltam, de valahogy mindig másé lett a szerep. Várok egy komoly szerepre, főleg azért, mert ahogy mondtam, a kis térben való játék közelebb áll hozzám, és a filmes munka számomra arra hasonlít.

Az Egy nyári kaland tévésorozat véget ér. Mit jelentett Neked?

Nagyon megszerettem az egész stábot. Hiányozni fognak. A legnagyobb élmény az volt, hogy nagyon szerethető, kedves emberekkel dolgozhattam. A hat főszereplő jól összejött, nagyon jó hangulata volt a forgatásoknak.

Az egyik főszereplővel, Piti Emőkével nem szakadt meg a kapcsolatod, mivel évek óta a párod, és most együtt fogtok dolgozni a K2-ben. Hogy élitek meg az új helyzetet?

Izgalmas időszak következik. Ez valóban új helyzet számunkra. Az Egy nyári kaland volt az első eset, hogy együtt dolgoztunk Emőkével. Tartottunk is a helyzettől, aztán kiderült, hogy sokkal könnyebben megy, mint gondoltuk. Olyan már volt, hogy én rendeztem és Emőke játszott, de olyan még nem volt, hogy együtt próbálunk. Ez mostantól így lesz, méghozzá elég sokszor. Az egyik végletből a másikba esünk, mert az elmúlt időszakban alig tudtunk találkozni a sok munkánk miatt, most pedig pont az ellenkezője fog történni. Sülve-főve együtt leszünk. Én már nagyon várom.

Az olyan promóciós időszakokat szereted, mint ami például az Egy nyári kaland sorozatot is kíséri?

Igyekszem élni a helyzettel. Nagyon szeretek interjúkat olvasni, adni. A tapasztalatom viszont sajnos az, hogy felhígult az újságírói szakma. Egyre több internetes újság, blog jön létre, ezért egyre kevesebb kell ahhoz, hogy valaki újságírónak mondhassa magát. Amikor adok egy interjút, és átküldik az anyagot, akkor az jön le számomra, hogy: „Úristen, de buta vagyok! Én így beszélek?”. Rengeteget dolgozom, általában iszonyú fáradt vagyok, és amikor megkapok egy gyenge anyagot, amit át kellene teljesen dolgoznom, akkor azt mondom, hogy mindegy, jelenjen meg úgy. Nincs erőm ahhoz, hogy az újságíró helyett megírjam az interjút.

A nyilvánosság kérdéséhez hogyan állsz?

Szeretek élni a nyilvánosság lehetőségével. Elindítottam a hivatalos Facebook oldalamat, elérhetővé tettem az Instagramomat is. Érzem, hogy erre most szükség van, kell, hogy tudjanak rólam. Van, akinek ez derogál, de fel kell ismernünk, hogy ezek a csatornák már megkerülhetetlenek. Számomra ennek most kiemelt jelentősége van, mert a K2-nél nincs erre külön ember.

Új korszak indul az életedben?

Igen, nagy változásban vagyok, és nagy izgalommal nézzek elé. Szerencsére eddig a drasztikus váltásaim jól alakultak. Már nagyon várom, hogy véget érjen ez az évad. A színészélet nagy hajtásának van egy olyan aspektusa, hogy nehéz megélni valaminek a végét. A premier utáni bulin kellene átélni azt, hogy egy adott próbafolyamatnak vége van, és onnantól valami más kezdődik, de ez valahogy elveszik. Nincs arra idő, hogy megálljak, hogy legalább egy kicsit magamra figyeljek, és megértsem azt, hogy mi történt velem a mögöttem álló időszakban. Egyik nap bemutatunk valamit, és másnap már olvasópróbája van a következő előadásnak.

Mostani élethelyzetemben különös átmenet van, mert már nem vagyok igazán a Vígben, de közben esténként még ott játszom. A K2-ben benne vagyok a Hamvas Béla Karnevál című előadásában, de nem tudom próbálni, mert forgatok. Emiatt csak egy kis szerepet kaptam benne, hogy a főpróba héten be tudjak kapcsolódni. Furcsa kettősség van bennem: itt sem vagyok már, de még ott sem, de közben még itt is vagyok, és már ott is. Ez az időszak nehezebb nekem, de már csak pár hónapig tart.

Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok a pályád új korszakához.

Köszönöm.