Holdfény (Moonlight, 2016) – duplakritika

Nem állítjuk, hogy a Holdfény (Moonlight, 2016) biztosan elhozza az Oscart – bár jó esélye van rá –, de azt őszintén elmondjuk, miért érdemelné meg, így ha elhozza, lehet jönni azzal, hogy „mi megmondtuk”. Ha pedig mégsem, arra is lesz érvünk, habár nyolc jelölés sosem kevés, így ez utóbbira nem nagyon látunk reális koreográfiát.

Eszter: Nézzük a történetet: a Holdfény főszereplője Chiron, kinek életét és személyiségfejlődését három fejezetre bontva követhetjük végig. Little, Chiron és Black – e három név három életszakaszt jelöl, főhősünk jelleme pedig olyan környezetben formálódik, ahol nem is a bőrszín jelenti a problémát, hanem az, ha az ember kilóg a környezetéből. Mondani sem kell, a halkszavú Chiron „fehérsége” úgy világít az erősen maszkulin közegben, hogy arra szavak sincsenek. No de mi van akkor, ha az ember rádöbben, hogy homoszexuális, ez viszont olybá tűnik, hogy egyenlő a halálos ítélettel? Miképpen fogadja el magát, ha senki sem tanította meg, hogyan kell?

NBence: A Holdfény történetmesélésében az a fantasztikus – azon túl, hogy az időben rendkívül töredezett élettörténetet viszonylagos koherenciával interpretálja nekünk –, hogy a súlyos mondanivaló ellenére nyoma sincs mesterkélt didaktikusságnak. A főszereplő életének végigkísérésében ugyan világítótoronyként jelenik meg mássága, de a történet egyéb elemei is annyira komoly súlyt képeznek, hogy önállóan is magukban hordozzák a fullasztó drámaiságot. Chiron gyermekkora tele van kihívásokkal, beilleszkedési nehézségekkel, másságának felfedezésével, környezetében mikro- és makroszinten is jelen lévő problémahegyekkel. A szülői gondoskodás hiánya, az önállóságra sokáig képtelen fiatal fiú gyötrő magánya, valahová tartozni akarása csak tovább mélyíti a drámát. A három életszakaszban elmesélt történet minden epizódjában felvillant egy-egy komoly kérdést. A környezet pedig hiába viszonylag heterogén – maszkulin erőtérben létező fekete közösség az Egyesült Államokban – a kilátástalanság és a folyamatosan jelen lévő rengeteg csapdahelyzet közül Chiron szexuális irányultsága nem a dolgok alfája és omegája, és ezt a film készítői zseniális arányérzékkel képesek megmutatni nekünk.

Eszter: Barry Jenkins filmje – nagy meglepetésemre – közhelyektől mentes. Bár én arra számítottam, a Holdfény mégsem egy példázat, mely rámutat az empátia és az elfogadás szükségességére. Csupán egyszerű portré, mely egy olyan fekete fiú élettörténetét mutatja be, aki homoszexuális. Na bumm – gondolnánk, emellett azonban nem lehet olyan könnyen elmenni, hiszen a rendező által lefestett amerikai város nem egy idealizált környezet, ahol a feketék összetartanak, és a másság mindössze azt jelenti, hogy valakinek más a bőrszíne.

NBence: Jó is, hogy Eszter felhozta a közhelyek kérdését, mert bizony – ahogy fentebb is írtam – a szociális tér, ami körülveszi Chiront, éppenséggel lehetne egy szörnyen üres kliséhalmaz is. A kábítószer-használat problémakörét, a társadalmi tagozódást, a perifériára szorulást, a nyomor ellenére az – illegális forrásból szerzett – anyagi javak folyamatos fluktuációját, a főhős mellett feltűnő szereplők üresnek ható jellemrajzait is oly sokan megírták már a saját szájuk ízének megfelelően, hogy itt tényleg az is csoda, hogy nem süllyedtünk el az érdektelenség mocsarában. Ebben nagy szerepe volt a túlhangsúlyozhatatlan fontosságú arányérzéknek, a hasonló filmeknél nem konvencionális, de itt telitalálatnak bizonyuló komolyzenei aláfestésnek, a stílusérzéknek és nem utolsó sorban a realista színészi alakításoknak.

Eszter: A színészi játék semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ezt a filmet profik csinálták. A felnőtt Chiront – vagyis Black-et – alakító Mahershala Ali játéka kétségtelenül hiteles, akárcsak a tinédzser Trevante Rhodes-é, ám én mindenképpen a kábítószerfüggő anyát megformáló Naomi Harrist emelném ki. Ahogy a zenét vagy a képi világot – Nicholas Britell remekül sorakoztatta fel a zenei skála legnagyobb szélsőségeit, James Laxton képei pedig olykor akár festmények is lehetnének. A lassú beállításokat egyszerűen imádtam, ahogy a címre utaló magyarázatot is.

NBence: Vissza kell térnem még egy gondolat erejéig a színészekre, mert ha van gyengepontja a filmnek, az éppen a színészek színjátszási eszköztárában feltűnő hatalmas különbség. Valószínű rendezői utasítás szerint kerülték a szélsőséges megoldásokat – ez alól egyedül az Eszter által is kiemelt Naomi Harris a kivétel. Viszont a három főszereplő-sablon közül furcsamód nekem a felnőtt „Black” tűnt a legkevésbé meggyőzőnek. Trevante Rhodes kicsit üres alakítást hoz, túlzottan biztonsági játékkal. Nem segít neki az sem, hogy karakterének külső vonásai túlságosan elvonják a néző figyelmét, megfosztják őt attól, hogy emlékezeteset nyújthasson. Ashton Sanders (Straight Outta Compton, 2015) például hatalmas kontraszt vele szemben, életkora ellenére rendkívül érett alakítás az övé. Mindez persze relatív, az összértékből kevésbé vonnak le ezek a negatívumok. Még úgy is, hogy véleményem szerint Mahershala Ali Oscar-jelölése legalább annyira szól a karakternek magának, mint annak, amivel ő életre hívta a szerepet.

Eszter: Véleményem szerint a Holdfény elhozza a legjobb filmnek járó Oscart – és nem csak azért, mert szeretném. (Jön az óda.) A forgatókönyv, a rendezés, a színészi játék, az operatőri munka és a zene egyaránt kiváló. Lerí róla, hogy vágyja a díjat, de ne vitassuk az elvitathatatlant: a Holdfény egy olyan film, melyre igencsak nagy szükségünk van. Rávilágít egy olyan problémára, melyről azt gondoljuk, hogy nem létezik, pedig milyen jó és szükséges lenne, hogy lássuk.

NBence: Zárszóként inkább a film koronaékszerét fényesíteném tovább, mintsem elismételjem az eddig áradozásunkat. A Holdfény ugyanis vizuális eszközeivel és eredetiséggel méri ránk azt a csapást, amely után az ember inkább még percekig a moziban ülve mereng el a látottakon. A különféle szálakon átszövődő dráma, a főhős helyzetének átérzése ugyanis nem csak ennek a filmnek a sajátja; és igazságtalanok is lennénk, ha most kizárólag ezekért dicsérnénk túl az alkotást. A valódi zsenialitás – ha már egy művészfilmről is beszélünk a Holdfény esetében –, az a megigéző képi világ és hangulat, amely ugyanúgy él és pulzál velünk a film alatt, mint a valódi hús-vér szereplői a produkciónak. A képi világ, főleg a színválasztásának köszönhetően inkább meseszerű, ezzel pedig olyan kontrasztot teremt a vásznon látott emberi drámával, melyet tényleg egészen ritkán látunk. James Laxton, ha nem is lesz Emmanuel Lubezkihez fogható korszakos zseni, de ezért a filmért azt hiszem, az Oscar-jelölés a legkevesebb, amit kaphat. Mindezek ellenére nehéz jósolni; főleg azért, mert a legjobb filmekért versenyző alkotások között két másik favoritom is volt eddig. Bárki is nyer, tavalyhoz képest idén csalódni biztosan nem fogok.

Értékelés: 88/100

IMDb: 7,9

Mafab: 77

Fotók: Vertigo Média