Így is jó, de jobb is lehetett volna az Aurora Borealis: Északi fény – (2017) – kritika

Még szintén a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál versenybe szállt egyik nagyjátékfilmjéről írok nektek, mégpedig az Aurora Borealis: Északi fény című alkotásról. Mészáros Márta legfrissebb alkotásért Bence és Eszter kollégáink a 2017-es legjobb filmeket felsoroltató listás cikkükben odáig voltak. Én viszont ennél kegyetlenebb leszek vele. Azok után, hogy a fesztiválon végignéztem azon hibáit is megláttam, amik felett ők talán átsiklottak.

Az egyszerre több idősíkon futó történet a magyar történelem egy olyan korszakát dolgozta fel, amihez már számtalanszor hozzányúltak. Az ’50-es évekbeli orosz megszállás idejéről már láthattunk vicceset, mint a 6:3 avagy, Játszd újra Tutti, olyat is, ami számtalan díjat sepert be, mint a Szerencsés Dániel, de még Mészáros Mártától és Törőcsik Maritól is láttunk már ilyen alkotásokat, mint a méltán híres Napló apámnak, anyámnak, aminek Mészáros Márta volt a rendezője, illetve a tragikomikus Szamárköhögést, amiben Törőcsik Mari is szerepelt.

Mégis ilyet, mint az Aurora Borealis – Északi fény, még nem láthattunk.

Nem pusztán csak azért, mert a jelen kor és az akkori időszakot helyezi egymás mellé, egyfajta fura ambivalenciát teremtve, hanem mert bár az oroszok ebben is leginkább negatív elemként jelennek meg, de rávilágít, hogy a világban akkor is éltek olyan emberek, az oroszok részéről is, akik nem feltétlenül értettek egyet a rendszer viszontagságaival.

Az alaptörténetet nem egyszerű bemutatni, ugyanis nem lehet róla elmondani, hogy egyetlen alapból indulna ki, aminek végül a konfliktusát egyetlen feloldásban meg is szüntetik. Az ilyen filmes kliséket okosan elkerülve a film jóval realisztikusabb. Nincs megoldás, nincsenek csak pozitív, vagy csak negatív szereplők, mindenki esendő, és a gyötrelem és fájdalom örökké tart. Oké, ez most így kicsit sötét lett, tudom, de sajnos a filmnek valóban van egy olyan üzenete, hogy azok az emberek, akik szörnyű dolgokat éltek át, sosem lesznek többé hurrá-optimista csupamosoly arcok, ahogy az a valóságban is van.

Emellett zseniális még a filmben, hogy a karakterek valóban valósághűek. Továbbá valóban nem elhanyagolható pozitívum, hogy a történetét nem lehet két sorban összefoglalni. Kezdetnek egy családi drámával indulunk el a történetben, ami egy kis nyomozásba csap át, majd egy történelmi társadalomkritikába ágyazva egy szerelmi történet bontakozik ki, ami végül egyfajta keretes szerkezetben visszatér a családi drámához.

Ennél konkrétabban nem is szeretnék a filmről írni. Nézzétek meg! Ez egy konkrét felszólítás, hiszen ha kihagyjátok, a magyar filmművészet egy jelentős darabjáról maradtok le. Én mégis azt írtam kritikám elején, hogy hibái is vannak a filmnek, és mivel nem szeretek hazudni, azokat is leírom nektek.

A történet végén megjelenő nagy csattantót sajnos már a film közepén előre láthatjuk, persze csak akkor ha kellően figyelünk az apró jelekre, ám mivel a rendezés volt annyira jó, hogy az utalások szembeötlőek lettek, úgy azzal a nagy fordulatot a rendezőnek sikerült is ellőni, még mielőtt az mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Hasonló hiba még az is a filmben, hogy a korábban pozitívumként említett realisztikusság miatt a néző képtelen sajnálatot érezni mikor a főhősnők szenvednek, mert már jó előre sejtjük, hogy ők is hasonló módon bűnösek, mint az ellenük bűnöket elkövető férfiak.

Értékelés: 60/100 Nem azt mondom, hogy egy nézhetetlen film, sőt, nagyon is ajánlott megnézni, de a hibái mellett nem mehetünk el szó nélkül. Megjegyezném, hogy az idei Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon versenyző 3 nagyjátékfilm közül ez volt véleményen szerint a legerősebb, kár, hogy végül csak közönségdíjat nyert és nem ez vitte el a fesztivál fődíját, vagy a legjobb nagyjátékfilmnek járó díjat, de erről, mármint, hogy melyik filmek nyertek, majd egy később cikkben számolunk be.

Mafab: 82

IMDb: 7.4/10