Duba Dániel 
A Dan Brown filmadaptációk elé bármikor szívesen leültem. A Da Vinci-kódot (The Da Vinci Code, 2006) és az Angyalok és démonokat (Angels & Demons, 2009) is moziban láttam, és aztán otthon is megnéztem őket, legalább egyszer. Na nem azért, mintha hibátlan, vagy megkerülhetetlen alapművek lennének, mert ez korántsem igaz rájuk. Kétségtelen tény viszont, hogy nagyon is igényes munkák voltak, és nyomokban emlékeztettek a 80-as, 90-es évek művészettöris krimijeire, mint mondjuk az Inkognitó (Incognito, 1997), ezen kívül pedig még egy dolgot remekül teljesítettek, ez pedig a szórakoztatás. Brown harmadik Langdon könyvét kihagyva, Ron Howard rendező egyből az Infernoba (Inferno, 2016) ugrott fejest, csakhogy ezúttal túl sekély volt a víz.
Mondom ezt úgy, hogy történetesen nem olvastam a könyvet, ámbár az a tudomásomra jutott, hogy itt-ott történtek változtatások az adaptáció során. Ezen természetesen a világon semmi meglepő nincs. Sajnos vagy nem sajnos, de így megy ez, ha a szöveges formát mozgásba hozzák. Ámbár ami sikerült mondjuk Ridley Scottnak A Marsi adaptációjával, az nem jött össze Ron Howardnak jelen esetben. A film az elejétől a végéig egy majdnem két órás szendergés, egyedül az utolsó negyed óra képes kicsit visszahozni az ébrenlétbe, de ott meg azon izgulni, hogy vajon kiszabadul-e egy veszedelmes vírus és vége lesz-e a világnak, 2016-ban egy hollywoodi filmnél… egy tipp, valaki?
Nincs nagy felvezetés, a főszereplőt ismerjük, ő egyből egy kórházban ébred, golyó okozta fejsérüléssel, enyhe emlékezetvesztéssel. Egy csinos, fiatal, barna hajú orvosnő istápolja, de pillanatokon belül már menekülniük kell, ugyanis egy szigorú és mindenre elszánt rendőrnő beleereszt egy tárat a kórterem ajtajába. Mivel az ajtón nem volt felaggatva lőlap, Langdon professzor arra a következtetésre jut, hogy bizony már megint valami olyasmibe keveredett amibe nem kellett volna. Egy amerikai milliárdos üzltember, megelégelve az ember pusztító, mindent felélő és pazarló tevékenységét a Föld bolygón, úgy dönt elejét veszi az évtizedek óta tartó népességrobbanás további kibontakozásának, és egy halálos vírus kifejlesztésével és szabadon eresztésével megtizedeli az emberiséget.
A Bertrand Zobrist nevű milliárdosunk viszont már évek óta különböző nemzetközi hatóságok látóterében van, így már a film legelején menekül, a jelenet pedig sajnos Zobrist halálával végződik. Azért mondom, hogy sajnos, mert lett volna potenciál a karakterben, kinyírni őt már a film első perceiben, tulajdonképpen gonosz karakter nélkül hagyva így az egész filmet, a történet egyik legnagyobb baklövése. Persze a Ben Foster játszotta negatív figura nyomokat hagyott hátra, ami alapján egy Robert Langdon szintű koponya, Dante poklát megjárva ugyan, de a nyomára bukkanhat a veszedelemnek. Érdekes módon Zobrist nem egy törhetetlen, szuperbiztonságos, kódzáras tárolóban helyezte el a vírust, ami a kellő időben automatizálva engedheti ki magából a halált, hanem fogott egy tesco-s szatyrot és felkötötte egy madzaggal egy medence fölé. Érdekesss…
Az igazi negatív karakter hiánya, akit gyűlölni, vagy aki ellen szorítani lehet, egy kasztrációval ér fel, az egyedüli ellenség a filmben az idő. Ennek köszönhető, hogy a film nem igazán áll meg nyomozni, rácsodálkozni, mesélni, hanem csak az állandó rohanást kapjuk meg, ami az első két film ismeretében vajmi kevés. Ron Howard sosem tartozott a bátor rendezők közé, filmjei meglepetést nem, de izgalmat és profi kivitelezést viszont igenis ígérnek. Az Inferno azonban mintha egy checklist alapján készült volna, amitől Howardnak esze ágában se lett volna eltérni. Csak kihúzta amit teljesített, és lépett a következőre. Érdekes módon ez az adaptáció csak azoknak okoz majd meglepetést, akik olvasták a könyvet. Ez úgy fordulhatott elő, hogy a forgatókönyv teljesen más véget vetett a filmnek, mint az a könyvben le van írva, elvéve így az egész történet élét.
Ami ennél is fájóbb pont számomra, hogy ez az első Tom Hanks film, aminél azt vettem észre, hogy rutinból, egykedvűen, csakis a kötelező minimumot hozva játszik. Karaktere még csak nem is túl szimpatikus. Felicity Jones szintén igazodott idősebb kollégájához. Amit az iskolában tanult, azt elrakta egy következő filmre (Rouge One?), ide pedig csak azt vette elő, amire feltétlen szükség volt, egy arckifejezéssel, egy hangsúllyal se többet.
A látvány és a kamerakezelés abszolút TV-filmes, mintha egy “direct to dvd” filmet néznénk, a Magyarországon forgatott jelenetek viszont megint kellemes pillanatokat szerezhetnek a nézőknek. Az egyik jelenetben teljesen tisztán felismerhető a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér Terminál 1 csarnokának felső szintje, ahol anno én is számtalanszor kávéztam. Sajnos összességében nem érte meg a több éves várakozás Langdon professzor újabb versenyfutására. Hiányoztak a karakterek, az igazi rejtély, az igazi nyomozás, ami az előző két filmben megvolt. Zobrist az Infernoban azt mondja, egy percre vagyunk éjféltől, egy percre attól, hogy visszafordíthatatlanul feléljük erőforrásainkat és önmagunkat. Nem. Az elalvástól vagyunk egy percre.
Corn & Soda: 50/100
IMDb: 7/10
Mafab: N/A
A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.
