„Én fogtam magam, és leírtam, hogy mi volt” – interjú Tóth Eduval

Tóth Edut legtöbben humoristaként, a Showder Klub és a Rádiókabaré kapcsán ismerik, azonban nemrég megjelent novelláskötetével, most íróként is debütált. A Kutatás az ébrenlétben címet viselő önéletrajzi ihletésű novelláskötet az Agave Könyvek gondozásában jelent meg. A könyv rövid és humoros, de sokszor komoly és elgondolkodtató elbeszéléseket tartalmaz a felnőtté válás rögös útjáról. Többek közt betekintést nyújt a szerző olykor hányattatott sorsú, de mégis boldogságban töltött gyerek- és kamaszkorába, valamint az 1990-es évek pécsi mindennapjaiba. A kötet megjelenése kapcsán interjút készítettünk a szerzővel.

Corn&Soda: A Kutatás az ébrenlétben igazi önvallomás, a novellák többsége rendkívül személyes írás. Hogyan született meg a kötet ötlete?  Nem féltél a kitárulkozástól?

Tóth Edu: Féltem tőle, és még most is félek. De helyes döntés volt, mert egész életemben erre vágytam. Írni egy olyan könyvet, aminek van némi irodalmi értéke. Ez úgy jött össze, hogy mindent beledobáltam. A maffiózó apámat, az engem gyűlölő nevelőapámat, valamint a két párkapcsolatban felőrölt Édesanyámat. Így utólag ez az egész álommegvalósulás lehetett volna alteregósabb vagy sejtetősebb, mint mondjuk Salingernél a Zabhegyező, ami J.D. második háborús traumáinak az allegóriája. Sajnos nem vagyok annyira tehetséges író, hogy más bőrébe bújjak, majd utalásokkal fejezzek ki egy állapotot vagy mondjuk egy gyermekkort. Én fogtam magam, és leírtam, hogy mi volt. Hangsúlyozom, hogy ez egy cizellált verzió. Utólag megijedtem és visszavettem az őszinteségből. Nem állt szándékomban sokkolni az olvasókat. De még így is rengeteg olyan visszajelzést kapok, hogy gyomrosokat vittem be és álmatlan éjszakákat okozott nekik a könyv, ami miatt én is gyakran forgolódom mostanában.

C&S: Mióta írsz? Próbálkoztál-e már korábban is publikálással?

T. E.: Ez a második könyvem, az első, az Abszolult szerda című novellagyűjteményem vadhajtásban, magánkiadásban jött ki. Hatéves korom óta írok. Indiana Edu volt a címe, és igen, fellelhető benne egy csipetnyi Indiana Jones áthallás, de egyelőre Lucas még nem perelt be. 2003-ban, Londonban, huszonegy esztendős koromban buggyantak ki belőlem az első olyan novellák, melyek létrejötte után azt éreztem, hogy ez már írásnak is nevezhető. Ott akkor annyira belelendültem, hogy internetkávézókban kinyomtattam hatvan-hetven oldalnyi termést, majd azokat összetákoltam és osztogattam lakótársaknak, kollégáknak, satöbbi. A következő könyvem előtt ezt mindenképpen szeretném. Mármint hogy a törzsolvasókat meglepni a harmadik könyvem kézzel összevarrt előzetes példányával, ízelítő gyanánt.

C&S: A kötet 90 novellát tartalmaz, mindegyik egy-egy női nevet visel címként, néni megszólítással. Irénke néni, Gizi néni stb. Miért nénik? Mi az oka ennek a különös címadásnak?

T. E.: A könyvben szereplő novellák válogatása során az derült ki, hogy a Kutatás az ébrenlétben szerkesztője, Csurgó Csaba által kiválogatott történetek főhőse mindig egy néni. Évek óta vágytam egy koncepcióra, tavaly október másodikán hirtelen az ölembe hullott egy.

C&S: Hatéves korodtól az érettségiig követhetjük nyomon az életedet a novellák által. Miért ezt a korszakot választottad? Mit jelent számodra ez az időszak?

T. E.: Ez szintén a kiadón múlt. Eredetileg hatéves koromtól napjainkig terveztem összegezni, hogy mi történt velem, de Csaba úgy érezte, hogy a gyerekkor kilóg. Felfelé. Most, ahogy már könyvként, a kezemben tartva olvasom, szembesülök azzal, hogy a gyermek- és kamaszkoromat még ezerféleképpen tudnám elemezni, azon évekről beszámolni. Ez az oka annak, hogy esélyes a folytatás, csak nem szeretnék az önismétlés csapdájába esni. Van egy alaptézis, mely szerint a legtöbb író ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra. Ezt tanácsos lenne valahogy elkerülni. Pedig nagy a kísértés. Amikor pár hete egy pécsi barátommal leültünk sörözni, legalább öt novellaötletet írhattam fel hazafele menet. Ha tudom, hogy élményekben ennyire gazdag a gyermekkorom, jobban odafigyeltem volna arra, hogy éppen mi történik.

C&S: Van-e valami, amit másképp csináltál volna felnőtt fejjel visszatekintve?

T. E.: 1995 áprilisában, Szardínia szigetén, Asseminiben egy olyan olasz családnál laktunk, ahol az egyik lány, egy tizennégy éves, fekete hajú Monica Bellucci az éjszaka közepén áthívott a szobájába, hogy az ágyán üldögélve hallgassunk együtt Ace of Base-t. Mi, magyar kisfocisták másnap indultunk haza, én pedig még meg sem csókoltam Stefania-t, pedig addigra már olyan sokszor megnyalta az ajkait, hogy már több mint a felét megette annak a tekintélyes mennyiségű barnás rúzsnak, amit miattam a szájára kent. Szarvashiba volt! És ilyenből rengeteg van sajnos.

C&S: Sokan magukra ismerhetnek gyermek- és ifjúkorod történeteit olvasgatva. Volt ebből valamilyen problémád? Hogyan viszonyul a környezeted a kötethez?

T. E.: A legtöbb nevet megváltoztattam, de előfordul -például a nevelőapám esetében-, ahol direkt úgy hagytam. Nem tudom megmagyarázni, mi az oka, de akadnak olyan karakterek, akiknek a hitelessége az én szememben sérül, ha máshogy hívom őket. Ez valószínűleg azon is múlik, hogy mennyire fontosak. A főszereplőket; Gelencsér Ferit, Soma bácsit, Rudikát, a nővéremet, Michelle-t, vagy mondjuk a kedvenc általános iskolai tanárnőmet, Párkányi Éva nénit azért nem hívom máshogy, mert túl fontosak nekem, és ha álnevet adok nekik, azt érzem, becsapom az olvasót. Mindemellett viszont elég sok szereplőt mozgatok a könyvben, egyszerűbbnek tűnt egy Pernecker Ivettet átírni Téglási Beának, mint felkutatni az illetőt. Ahhoz meg nem voltam elég bátor, hogy egy Pincehelyi Éva nénit harminc év elteltével felhívjam azzal, nem gond-e, hogy szerepel egy könyvben, mint a kedvenc könyvtárosnőm, és amúgy a novella arról szól, hogy a Godvár Gáborral (eredeti név) rendszeresen jártunk a Nevkó könyvtárba plüsspuffokat dugni.

C&S: A novellák egy jó része elgondolkodtató, néhol keserédes, olykor kifejezetten szívszorító írás, ám szinte a kötet minden egyes darabjában megcsillan a humor. Humoristaként egyébként az olvasók valószínűleg ezt el is várják tőled. Mit jelent számodra a humor, a nevetés, az önirónai? Magánemberként is áthatja a mindennapjaidat?

T. E.: Én már azelőtt író szerettem volna lenni, mielőtt humorista palántává váltam volna, így az elmúlt tíz év során fel sem merült bennem, hogy ne komoly könyvet írjak. Mindeközben viszont imádok marhulni, sztorizni, ökörködni. Az önéletrajzi vonal segítségével ötvözni tudom a kettőt. Még konkrét példával is tudok szolgálni. Már rögtön a második novellában kiderül az írói szándék: „Anyuval meg Michelle-el, a nővéremmel a kádban aludtunk, mert Szasza az összes kistányért a falhoz vágta. Anyu szerint Szaszának szüksége van arra, hogy levezesse valahogyan a feszültséget, de én jobban szeretem, amikor teniszezik.” (idézet a kötetből – a szerk.) Itt sikerült összehoznom azt, amit én egy könyvben a leginkább szeretek. Amikor felfedezek egy poént, de közben ott a dráma. Feszültség, aztán egy kis feloldás. Torokkaparás, majd nevetés. Nem tudom, mi a neve ennek a műfajnak, de nekem ez a kedvencem.

C&S: Mit gondolsz, az írásaidban egy másik Tóth Edu bontakozik ki, mint akit a stand-up fellépések során megismert a közönség? Szerinted van eltérés a humorista és az író éned között?

T.E.: Annál jólesőbb dicséretet nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki rám ír, vagy közli velem, hogy a könyvemet olvasván nem ezt várta. Nem ilyennek ismert. A tévében hebrencs meg szétszórt vagyok, ezek pedig összeszedett, komoly novellák. Sokan jelezték, hogy kellemesen csalódtak, ami igazolja azt a döntést, hogy mélyebbre kell ásni. Ez számomra a legfőbb pozitívum. Hogy megleptem őket. Már csak azt kell elérnem, hogy a Showder Klub maradék 598000 nézőjéhez eljuttassak egy-egy példányt a könyvemből, és akkor egy időre megvagyok, összehoztam egy kis lelki békét.

C&S: Melyik a kedvenc novellád? Van olyan, amelyik különösen fontos közülük számodra?

T. E.: Azon potenciális olvasóknak, akiktől még a könyv megjelenése előtt megkérdeztem, szeretnének-e belepillantani a Kutatásba, három novellát küldtem el; a Noémi nénit, a Magdi nénit és az Irénke nénit. A Noémi nénit nem véletlenül tettem be másodiknak, az az egyik személyes kedvencem. A poénok miatt, valamint azért, mert megágyaz az egész könyvnek. A Magdi néniben is éreztem néhány olyan mondatot, melyet muszáj volt még a megjelenés előtt megmutatnom az érdeklődőknek. Az előzetes igazi sztárja viszont az Irénke néni lett, arra böktek rá legtöbben mint kedvenc, és így utólag, az talán az egyik legerősebb novella a könyvben. Az Irénke néni arról szól, hogy nyolcévesen a pécsi buszokon zötyögve tartok a Pannónia Hotel felé, mert Édesapa váratlanul felbukkant, és azt ígérte, hogy elvisz Miamiba, én pedig úgy döntöttem, hogy megszököm vele. Ezen a három novellán kívül még a Nicole nénit emelném ki, az a könyv esszenciája, valamint az apás novellák közül a Vivien néninél éreztem azt, hogy szintet léptem. Az Anyu novellák közül a Jane néni, az Annamari néni és a Miss Venezuela néni a kedvenceim, az óvodás korból pedig a Bea néni és a Luca néni. (A Luca néni például arról szól, hogy a felnőttek mindig riogatnak a kommunistákkal, én pedig csak akkor vagyok hajlandó a homokozóban csókolózni az epres rágógumi illatú Lucával, ha otthon megkérdezi, hogy a szülei komcsik-e, biztos, ami biztos.) Ja, és az utolsó három novellát is imádom, valamint a Renáta néni, a Manyi néni, Sophie néni és a Rita néni is személyes kedvenceim.

C&S: Milyen terveid vannak az írás téren?

T. E.: Most, hogy megtettem a második lépést az íróvá válás felé, eltökélt célom, hogy végigsétáljam ezt az utat. A következő könyvem 2009. szeptembere és decembere között játszódik. (Ezt az ötletet is évek óta érlelem) Az első regényem négy olyan barcelonai hónapomról szól, amiben szintén szeretnék legalább annyira elmerülni, mint a Kutatásban. (Kutatás az ébrenlétben – a szerk.) Melós lesz, de minden adott hozzá, hogy a végén győztesen hagyjam el a küzdőteret. Nyomasztóan drámai korszaka volt ez az akkori -huszonhét éves- énemnek, miközben rengeteg izgalmas karakter vett körül, plusz a sztorik és a poénok, valamint itt még a csúcsra járatott telesales rejtelmeibe is be tudom vezetni az olvasót. Nem beszélve arról a bizonyos barcelonás életérzésről, tonnányi magánnyal megfűszerezve.

Köszönjük az interjút!