Anon Anon 
A Netflix egyik üde színfoltját jelentették a Marvellel koprodukcióban készült sorozatok. Másodvonalas hősök mindennapi küzdelmeit és életét ismerhettük meg, érdekes karakterek, izgalmas forgatókönyv, ütős csatajelenetek jellemezték őket. És ekkor jött az Iron Fist.
2015-ben kezdődött a két cég közötti együttműködés, aminek az alapját az jelentette, hogy a Marvel-moziverzum (MCU) világában játszódó sorozatokat hoznak létre. Ugyanebben az évben indult a Daredevil, melyet a Jessica Jones és a Luke Cage követett. Mindegyik egyedi, kreatív sorozat volt olyan színészekkel és forgatókönyvvel, ami azokat is megérintette, akik sohasem szerettek volna szuperhősös történetek közelébe kerülni. Akárcsak filmes nagytestvérei, ezek a sorozatok is egy nagy konfliktusban futnak majd össze, a karakterek az Oltalmazókban (Deffenders) fognak találkozni – a’la Bosszúállók. Az utolsó Oltalmazó Iron Fist lett. Ennek a karakternek szánták azt a szerepet, hogy elindítsa a szálak összeérését, és felkészítse a nézőket a nagy összecsapásra. Magyarán ebbe kellett volna belerakni a legtöbb kreativitást és hype-ot, hogy körmünket rágva várjuk az Oltalmazók-szériát. Ehhez képest, amit kaptunk, az egy tökéletesen semmilyen sorozat.
A korábbi Oltalmazókhoz képest egy kiszámítható, bugyuta történetet kapunk, amelynek minden csavarja előre látható. Egy repülőszerencsétlenséget túlélt főhős hazatér, hogy válaszokat kapjon a családját illetően, ez pedig bosszúhadjárattá alakul át, ám – ahogy az lenni szokott – semmi sem az, aminek látszik. Pedig de, pontosan az (annak, aki látott már valaha hasonló típusú filmet/sorozatot). A párbeszédek gyengék, mintha egy újonnan alakult színjátszókör dramaturgjai írták volna az általuk ismert sablonok alapján. Olyan mondatokat hallhatunk, amilyeneket élő ember ki nem ejtene a száján. Néhány olyannyira karakteridegen, mintha csak az utolsó másodpercben írták volna hozzá az adott részhez – a karakterek ismerete nélkül, hogy kijöjjön az epizódra szánt percek és sorok száma.
A karaktereket játszó színészekre már kevesebb panasz lehet, bár meg sem közelítik a testvérsorozatok színvonalát. Nagyon hiányoznak az olyan színészek, akik életet leheltek a többi Oltalmazóba – elég csak néhány nevet kiemelnem: David Tennant (Kilgrave), Mahershala Ali (Stokes) vagy Jon Bernthal (Punisher). Az Iron Fist stábjában Finn Jones alakítja Danny Randet, a főhőst. Karaktere érdekes is lehetne – egy nagyra nőtt óvodás lelkületével rendelkező buddhista harcművészt kell alakítania. Nem mondom, hogy teljesen alkalmatlan a szerepre, de sokkal többet ki lehetett volna hozni a karakterből. A széria antagonistáit alakító Meechum-családot Tom Pephrey, Jessica Stroup és David Wenham személyesítik meg, akik mind-mind kihagyott lehetőségek. Rossz casting, rossz karakterek, gyenge játék jellemzi őket. A Jessica Henwick alakította Colleen Wing az egyetlen üde színfolt az állandó szereplők között, a vendégkarakterek közül pedig Carrie-Anne Moss ügyvédfigurája volt az, aki hozta a kötelezőt.
A látványvilág sajnos tovább gyarapította a „semmilyen” életérzést. Maga a főcím sem fogott meg – a többi sorozattal ellentétben. A kosztümök semlegesek, a bunyókat sem éreztem igazán kiemelkedőnek, pedig ezzel még el lehetett volna adni a sorozatot a csupán az akciókért lelkesedő nézőrétegnek – így viszont még talán nekik sem. (Azért az is sokat mondhat a sorozatról, hogy az ilyen típusú filmekért máskor lelkesedő barátnőm végighortyogta a vállamon a sorozat pilotjának második részét.) Zenéje biztos volt a sorozatnak, azonban egyetlen taktus sem ragadta meg a fülemet, még a dallamvilágot sem tudom felidézni, úgyhogy ezt is a felejthető kategóriába tenném.
Az Iron Fisttől nem vártam túl sokat, de sajnos azt a keveset is sikerült alulmúlnia. Az év egyik csalódásának is tekinthetjük , amit remélhetőleg az Oltalmazók majd elfeledtet velünk, sőt, ha szerencsénk van, még a karaktereket is kicsit újrabootolják benne – bár erre halvány esélyt látok. A Netflix-labor kipróbálta ezt a mintát, nem vált be, reméljük nem erőltetik tovább, inkább visszatalálnak a gyökerekhez és felülmúlják önmagukat, ahogy azt a Marvel tette a Bosszúállókkal.
