Jack McDevitt: Ősi Partok – kritika

Van valami egészen elképesztő abban, hogy Jack McDevitt regényei milyen hihetetlen gyorsasággal képesek megszerettetni magukat az olvasóval. Az Alex Benedict-sorozat első könyvének, a Született Stratégának kellett ugyan egy jó 50 oldal, hogy megszokjam a rám záporozó bolygó, csillagköd és egyéb égitestekhez köthető neveket és leírásokat, de amit utána adott a könyv, az egy velejéig oldschool, okos és megfelelő tempóban megírt nyomozás története a jövőben, aminek végén egy olyan katarzist kapunk, hogy legszívesebben állva tapsoltam volna a buszon, mikor becsuktam a könyvet. A széria további kötetei pedig egy cseppet sem vettek vissza a fordulatszámból, éppen ezért megvoltak a magam elvárásai a szerző ezen kötetével, az Ősi Partokkal kapcsolatban is.

A történet egy észak-dakotai farmon kezdődik, ahol Tom Lasker és fia kiásnak egy meglehetősen rejtélyes tárgyat a földből, amiről kiderül, hogy sokkal nagyobb, mint azt előre gondolták. Egy hajó, pontosabban egy vadonatúj állapotban lévő, különös formájú jacht, de ki temette egy búzamező alá és miért? A legfőbb kérdés pedig hogy mikor, hiszen a területet a Lasker-család birtokolja immáron 60 éve. Tom segítséget kér barátjától, az antik repülőgépek felújításából és eladásából élő pilótától, Maxtől, aki a vitorlából kiszakítva egy darabot bevizsgáltatja azt egy laboratóriummal.

A hajó kisebb látványosság lesz a helyiek körében, amire kis idő múlva már a sajtó is ráharap. Rejtélyes eredetű objektum a föld alól, ami az éjszaka beálltával zöldes derengéssel izzani kezd. Max közben értesítést kap April Cannontól, a labor egyik dolgozójától, akitől megtudja, hogy a leadott minta anyaga semmihez sem fogható, ami eddig a tudomány állása szerint megtalálható, vagy előállítható a bolygónkon. Később arra is fény derül, hogy a tárgy már legalább tízezer éve a föld alatt pihent, ez a tény pedig különös gondolatokat ültet Max fejébe. Kutatni kezd, kik vagy mik használhatták a hajót, és miért hagyták csak úgy magára. Talán van több hasonló is van a közelben, vagy létezik egy nagyobb objektum, ami idehozta azt. De vajon hol kezdje a keresést? A farm talajának radaros vizsgálata nem hoz eredményt, mígnem rá nem jönnek, hogy egy dolgot nem vettek figyelembe. Az időt, és annak mindent megváltoztató erejét…

Max megérti, hogy úgy kell folytatni a kutatást, hogy tekintettel legyenek ennek a titokzatos vitorlásnak a korára, valamint hogy abban az időben, amikor az a mostani helyére került, Földünk arculata egészen másképp festett. A területet akkoriban tenger borította, melynek partvonala hatalmas területen nyúlt végig. Kiterjesztve a keresést, egy sziú-indiánok lakta rezervátum területén, mélyen eltemetve találják meg a Kupolát, melynek belseje elképzelhetetlen titkokat rejt, határtalan lehetőségeket kínálva az emberiségnek. Na persze nem arról vagyunk híresek, hogy az ilyesmivel minden vesződség nélkül képesek vagyunk megbirkózni, tudjuk ezt már számtalan filmből és regényből.

Ezek után a nézőpont kiszélesedik, és amolyan Emmerich-féle hagyományokat követve, egy nagy látószögű lencsén keresztül nézhetjük az eseményeket. Mindez egyszerre tesz jót és rosszat a regénynek. Ahogy a történetbe bekapcsolódik a média, a politika és a vallás, ezeken keresztül pedig rengeteg kisebb-nagyobb mellékszereplő, a sztori nem esik szét, nem válik terjengőssé. Ennek ellenére ahogy a cselekmény globálissá növi ki magát, darabos lesz, és az amúgy remekül kitalált mellékszálak töredezetté teszik, megakasztják a folytonosságot, lassítják a cselekményt. Mindezek mellett azonban teret engednek a leheletfinom szatírának, ahogy az ügyvédek, politikusok, katonai és vallási vezetők a saját maguk szűrőin keresztül élik meg és értelmezik az eseményeket, vagy csak inkompetens módon próbálnak kimaradni belőlük.

Az Ősi partok szépen beleillik McDevitt életművébe. Gyönyörűen magán hordozza a szerző jól ismert védjegyeit, amiket élvezet volt újra üdvözölni olvasás közben. Egy ismeretlen földönkívüli életformával való első kapcsolatfelvétel, vonzódása az archeológiához, a rendkívül szimpatikus főszereplői, akikhez akár másfél bekezdéssel is kellő hátteret tud festeni, valamint az erőteljes és a cselekményt nagyban befolyásoló női karakterek. A kérdéseket, amiket a regény feltesz, nem minden esetben válaszolja meg, de ezzel természetesen nincs is baj, mert egy jó sci-finek nem is feltétlenül feladata ezt megtenni. Sokkal fontosabb, hogy mi olvasóként ezeket tovább gondoljuk, hogy a regénynek legyen egyfajta utóélete a fejünkben, amit szövögethetünk akár napokig vagy hetekig.

A fordítás megfelelően gördülékeny, nem vettem észre semmiféle stilisztikailag oda nem illő, vagy nyelvtani hibát, bár én, akinek néhol még egy egyszerű központozás is olykor nehézséget okoz, talán jobb, ha erről a témáról tovább is gördülök. A Metropolis Media fényes felületű borítót adott a kötetnek, ámbár a korábbi kiadások matt felületeivel sem volt baj. Ennél kicsit szomorúbbá tett, hogy a lapok már újonnan is enyhe sárga árnyalatba hajlanak. Maga a kiadás amúgy kellőképpen igényes, minden takargatás nélkül olvasnám bármilyen tömegközlekedési eszközön, vagy kávézóban.

Az Ősi partok egy rendkívül szórakoztató és végig izgalmas regény, melynek már elég az első pár oldala is, hogy magába szippantson. Az a fajta sci-fi, ahol nem az űrcsaták és a terjedelmes technológiai leírások veszik el az eszed, hanem a tömör hangulat és a vágy, hogy végére járj a megmagyarázhatatlannak. Ezenkívül a könyv egészen váratlan cameókkal lep meg mindket, feltűnik többek között Larry King, Stephen Hawking, Carl Sagan és Ursula K. Le Guin, ami valljuk be őszintén, nem egy szokványos lépés egy sc-fi regénytől. Tavaly elkészült a történet második része, és nagyon bízom benne, hogy a kiadó nem váratja sokáig a kedves olvasókat, és hamarosan megtudhatjuk, hogyan szövi tovább a történetet a nyolcvanegy éves szerző.

A cikk a supernaturalmovies blogon is megtalálható.