Bence V. 
A szeptember 11-én tartott VígNap záróeseménye egy olyan zenés műsor volt, mely során Cseh Tamás Frontátvonulás és Nyugati pályaudvar című albumait dolgozta fel a színház öt kiváló előadója. A másfél órás előadás sikeresen idézte fel a múlt század végi Magyarország legfőbb eseményeit, s teremtettek igazi forrongó, fiatalos, rendszerváltoztatós hangulatot a Vígszínház Házi Színpadán.
A bejutást megelőző kavarodás a váróteremben megalapozta az érdeklődők hangulatát. „Az ötvenes évek szűrt levegője” átszökött néhány percre a zárt bejárati ajtó elé, és fojtogatóan fülledt parfümorgiában szorongatta a feltorlódott tömeget. Szerencsére tragédia nem történt. Ezek után nagy elvárásokkal ültem be az előadóterembe, ugyanis nemcsak rajongok Cseh Tamás dalaiért, de a Frontátvonulás az egyik kedvenc lemezem, az előadott történeteket tartalmazó Kelet-Nyugati pályaudvar című könyv pedig szintén előkelő helyet foglal el kedvenc könyveim listáján. A nézőtérről öt szék, számtalan hangszer és egy barátságos, félkör alakú emelvény látványa fogadott. Az eredeti albumokon Cseh Tamás meséli Vizy és Ecsédi kalandjait, s néha a szereplők dalban szólalnak meg. A történetek Budapest két legnagyobb pályaudvarán játszódnak. A Frontátvonulás a 70-es évek Magyarországának életérzésről szól. Vizy Miklós miután leissza magát, úgy dönt, hogy elege van életéből, s elhatározza, hogy el fog utazni, mint Arthur Rimbaud. Mindegy hová, bárhová. Ezért egyenesen a pályaudvarra rohan, hogy mihamarabb vonatra szállhasson, hátrahagyva Ecsédit, aki a konyakoktól és kevertektől kidőlve alszik a konyhaasztalán. Ecsédi miután felébred, barátja keresésére indul, aki eközben rádöbben, hogy a pályaudvarról nem indulnak vonatok. A mű a maradni vagy menni dilemmáját boncolgatja, mint megannyi Bereményi Géza alkotás. A Nyugati pályaudvar című album pedig már a rendszerváltozás után játszódik. A majd negyven évig alvó nép kidörzsölvén szeméből az álmot megpróbál bejutni a Nyugati pályaudvarra, hiszen a nevében van, hogy Nyugat. Eközben mindenféle alakok igyekeznek befolyásuk alá vonni az épületet és az ott várakozó magyarokat. A Nyugati pályaudvar a rendszerváltozás utáni, a saját lábára állni képtelen társadalom megoldásainak és a nyugati államok segítségnyújtásának éles kritikája, az orosz megszállás történelmi szerepének boncolgatása.
Az elbeszélések kétségtelenül jelentős problémákról, helyzetekről szólnak. A mű a kor fontos eseményeinek elferdítése, jókora adag humorral és néhol magyaros szürrealizmussal meghintve. Az abszurd szituációk – melyek egyébiránt hűen tükrözik a valóságot – olykor már transzcendentálisba csapnak át, jelezvén, hogy az, ami akkoriban nálunk folyt (és talán még mindig folyik?), ép ésszel alig felfogható idiotizmus volt a javából. Szánalmas alkoholisták, kapzsi üzletemberek, szörnyszülött vécésnénik, sasszemű besúgók és szemfedővel közlekedő átlagemberek paradicsoma tárul elénk. Nem is tudjuk hirtelen, hogy nevessünk vagy sírjunk. Ebben különbözik leginkább az előadás az eredeti felvételektől. Cseh Tamás – egyedüli elbeszélő lévén – sokkal komorabb, baljósabb hangulatot áraszt magából, ahol még a legszembetűnőbb helyzetkomikum is fájdalmasan hat. A színdarabban azonban a szituációk humorossága sokkal jobban átjön. Úgy hiszem, ez célja is volt az előadóknak. Igyekeztek kihangsúlyozni a karakterek jellegét, a kapzsiságot vagy az ügyefogyottságot, és ezeket sikerült is remekül megragadniuk. Hozzá kell tennem, ebben talán könnyű dolguk volt, hiszen Bereményi – sok más egyéb mellett persze – ebben a legzseniálisabb, a dolgok lényegének megragadásában. Legyen az bármilyen jelenség, élőlény vagy cselekvés, Bereményi a gyökeréig hatol, és ott találja el, ahol kell. Így volt ez az előadáson is. Energikus előadásmód és sejtelmes, sugalmazó hangnem jellemezte az egész produkciót. A mondatok végén csengő visszhang pedig tovább segítette a nézők mélyebb befogadását, az elhangzottak továbbgondolását. A színdarab koránt sem újragondolása az elődjének, sokkal inkább annak felfrissítése. A fiúk nagyon kegyesen bántak a szöveggel, ott pörgették fel a tempót, ahol kellett, és pontosan ott álltak meg, hagytak időt a filozofálgatásra, ahol a téma megkövetelte. Ülő helyzetük ellenére kiváló testbeszéddel segítették a történet értelmezését. Zoltán Áronnál jobb Vizy Miklóst elképzelni sem tudtam volna, Orosz Ákos pedig szinte a világ összes hangszerét megszólaltatta a másfél óra során. Jómagam ott tartottam, hogy ha még egy eszközt vesz elő, magam fogok virágcsokrokat szórni az előadás végén a lábai elé.
A darab végén egy nézőtársam panaszát sikerült véletlenül meghallanom – koráról és neméről nem nyilatkozom –, miszerint egy jelenetben újfent meg lett gyalázva a női nem. Bizony, ez a mű szórakoztató jellege ellenére nem könnyed témáról szól, hanem egy olyan kemény és rideg dologról, amit néhányan csak valóságnak neveznek. Szóval, nem árt vigyázni vele. Ennek ellenére bátran ajánlom mindenkinek. Betekintést nyújt egy letűnt és egy le nem tűnt korba, nevettet, elgondolkodtat, és még a lábainkat is megmozgatja, mert képtelenség a felcsendülő dalokat nem élvezni. Kiváló színészi játék, alapanyag és nem utolsó sorban a kiváló előd megidézése teszi ezt egy mindenki által élvezhető darabbá. Cseh Tamás és Bereményi Géza kedvelőinek abszolút kötelező jellegű.
