„Keresztben jégeső bombázza szét azt, amit láttam”

Alkonyattájt, miután minden egy kissé szétment, elhagytuk az üres szobát. Jó ilyenkor, egyetlen dobbantással, bele a rohadt világba, ami nem is olyan rohadt már, ha az ember Bereményi Géza és Másik János estje miatt indul útnak.

A Gödör Klub sötétjében két szék világított a színpadon, méghozzá két embernek. Bereményi Géza, a költő, író, rendező számára és Másik Jánosnak, a dalszerzőnek, aki három hangszer nyelvén is elkápráztatta a közönséget. Így foglaltak helyet egymással félig szembe fordulva egy kedves, némileg visszafogott meghajlást követően, és uzsgyi, beleugrottunk a több évtizedes dal- és irodalmi termésekbe. Másik János saját, illetve Cseh Tamás dalait adta elő fénylő tangóharmonikáján, akusztikus gitárján, két alkalommal pedig zongorán kísérve önmagát. A dalok igazi pikantériáját persze nemcsak a remek előadásmód adta, hanem az a tény, hogy a mellette helyet foglaló Bereményi szerezte a dalszövegeket minden esetben, aki időnként megszakította a zenés estet felolvasással, prózai műveit, régieket s újakat mutatva be.

Kezdésként Másik János hódolt a fővárosnak a Budapest III című dallal. Ez olyan jól sikerült, hogy a nagy hevületben rögvest elszakította gitárja egy húrját, ám látszólag nem zavarta az ott éktelenkedő, elpattant e-húrocska. Ő csak annyit mondott, Budapest-Budapest, bár ezzel még nem mondott semmit. Közben Bereményi Géza gyermeki mosollyal leplezett zavarában halkan beleénekelt a refrénbe, mert legszívesebben ő is azt mondta, huhuhú. Ezután tangóharmonikával repültünk vissza a ragadós, omlós Gyerekkorba, fűszálak és bogarak közé, amelynek végén a közönség megismerhetett egy új, eddig ismeretlen versszakot is, amelyben a felnőtt lírai én belekarol elhagyott fiatalságába, hisz a kettő nem létezhet egymás nélkül.

Bereményi eztán kiegyenesedve, merev testtartással olvasta fel kötetének címadó novelláját, a Jézus újságot olvas címűt egy orvosi lapból, hiszen a mű – az egyébként Eldorádó (1988) című filmjében is látható – gyermekkori betegségéről szól, illetve gyógyulásáról. Tréfás, hogy interjúkban már elmondta, azért ezt olvassa fel mindig, mert ez a legrövidebb novellája. Igaz, az est folyamán előkerültek még történetek. Ám erről csak később, hiszen Másik János szigorú tekintettel zendített rá, mi is látható az Első fényképen, és szép sorban szemügyre vettük, hol ivódott belénk egy csipetnyi a családunk múltjából. Majd Angol regénybe csöppentünk, s tengerre szálltunk, hogy megtaláljuk a rég eltűnt ezredest. Hajónk pedig szép lassan egy albérletben kötött ki, Albérlők lettünk mindannyian néhány kopott bőrönddel kezünkben, hogy egy Forró városban végül forró csókot nyomjunk a partnerünk izzadtságtól kiforrósodott ajkaira.

Bereményi Géza újfent felállt, és a lázongó ifjúságtól fodrozódó Balaton partjait idézte meg, illetve humoros szerelmi történetét egy lánnyal, készülő önéletrajzi regényéből. Másik János válaszul Laredoba invitált minket, egy igazi vadnyugati, napsütötte városba. Majd Cseh Tamás Új dalok című lemezéről a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István bukkant elő, pisztolyát porozgatva, kétes erkölcsi mintát állítva az utókornak, diákoknak (Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza). Ám Másik János sem állíthatta meg a Hídembert, loccsant velővel zárult egy akkord, Bereményi öccse pedig hajóra szállt a tengeren túlra, ahol magyarok nem jönnek ki a pályaudvarra a magyarok elé (Az én öcsém). Bereményi ismét prózájához nyúlt, Petőfi „Ha férfi vagy légy férfi” című költeményének elemzése című novellájában a Megáll az időből (1982) ismert karakterekkel, Rajnákokkal meg Szukics Magdákkal vonzotta be egy rövidke pillanatra 1956 légkörét a terembe.

Ekkor érkezett el az est címadó dala, egy erős, a teljes elzüllésig fokozott, már-már szürreálisan kísérteties melódiával és hisztérikusan hullámzó ritmussal megspékelt szám, a Keresztben jégeső. Így, az éjszakába rohanó férfiak magabiztosságával már Bereményi Géza is egyre bátrabban énekelt bele mikrofonjába, noha ezeket rendre zavart mosolyával nyugtázta. Amíg a közönség a lezúduló jégesőt követő sokkban ücsörgött, Másik János áthuppant a zongora elé, és rákezdett mélabús dalára, ő, mint az utolsó Presszózongorista. Kétségtelen, hogy megszámlálhatatlanul sok borús dala van Cseh Tamásnak, de mindközül talán a legkíméletlenebbül őszinte dalt, az Eszembe jutottál-t hallgathattuk meg ezután. Másik János minden akkordjában benne zengett a baj, hogy… eszünkbe jutott valami. Valami, amire nehéz emlékezni. Ebből a nyomorult állapotból szakadtunk bele a kispolgári lét újabb nyomasztó életérzésébe, ahol pénz van, háború nincs, csak a fránya villanykörte ég ki újra és újra, s közben ott tombol egy Bárány az üres lakásban, és felaprítja kicsiny világunkat.

Az utolsó kanyarhoz érve az író utoljára állt fel, hogy Sándor, a Rákosi, a Truman és a Kádár János című novellájából olvassa fel az amerikai elnökre vonatkozó, kissé gúnyos részletet, amíg nem maradt más, csupán két dal hátra. A Benke és Pierre mégoly titokzatosan álomszerű hangulata is keserűvé vált, hiszen a címben szereplő Benke László alig néhány hete hunyt el, ekképpen az ő emlékének is szólt most ez a dal. Utoljára pedig a két szerző legsikeresebb szerzeménye maradt hátra, a Minden álmomban a maga mediterrán, forrongó stílusával, amelynek hatására már Bereményi Géza is önfeledten merte a mikrofonba kiáltani, hogy „százféle változatban,” meg hogy „mindig te segítesz.”

Szóval így, három visszatapsolással ért véget az est, és maradt hátra egy nagy, mindent betöltő csend a két előadó után. Egy vibráló, megmagyarázhatatlan csend, amely nem dobhártyáinkat, hanem szívünket rezegtette meg, méghozzá a zene és az irodalom oly sajátosan ritka egyvelegével, amelyért nem lehetünk eléggé hálásak. Hát így széledtünk szét, szívünkben a nagy dalok nagy terheivel. Egyik erre, másik arra.