Eszter 
Jeles nap a mai: 118 évvel ezelőtt született Gertler Viktor filmrendező, akinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint A férfi mind őrült (1937), az Ütközet békében (1951), a Dollárpapa (1956), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1960) és Az aranyember (1962). Akár e felsorolt művek egyikét is választhattam volna mára, én azonban személyes kedvencemet ajánlom nektek a rendezői életműből, ez pedig az Állami áruház (1952).
1952-őt írunk. Gertler Viktor ekkorra már leérettségizett, dolgozott banktisztviselőként, tanult énekelni, elvégezte a Rákosi Szidi színiiskolát, elszerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz, kikacsintott a rendezés felé, majd Németországba utazott, ahol az UFA Filmgyárban először asszisztens, aztán vágó, később rendező lett. Ezután hazatért, s a második világháború kitöréséig – amikor is egy időre Brüsszelbe költözött – játékfilmeket készített, majd – újbóli hazatérése után – filmiskolát működtetett és tanárként dolgozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, méghozzá 1948-tól 1954-ig. Éppen ebben az időszakban készült el az Állami áruház.
Erről az időszakról azonban nem árt egy kicsit részletesebben is beszélni, ez volt ugyanis az államosított filmgyártás első korszaka, a politika pedig igen keményen beavatkozott a filmkészítésbe. A film, elsősorban a híradó és a dokumentumfilm, de természetesen a játékfilm is a propaganda részévé vált. Ahogy Gelencsér Gábor írja a Magyar film 1.0 című kötetében: az a körülmény, „amely 1948 és 1989 között eleinte többé, majd aztán egyre kevésbé meghatározta a támogatást, vagyis a felülről, államilag irányított politikai propaganda, mindenféle értelemben ellentétes a művészet eszméjével, hiszen nincs tekintettel sem a közönség, sem az alkotó alapvető jogára, a szabadságra”.
A Szovjetunió valóban nagy áldozatot hozott a nácizmus legyőzéséért, s a Magyar Kommunista Párt is komoly szerepet vállalt az ország háború utáni újjáépítésében, a demokrácia felszámolása azonban zsarnoki rendszert teremtett. Olyat, amelyben a hatalom bármilyen áron való megtartása az egyik cél, a másik pedig az, hogy a jólét és a szép jövő képét sugallják az embereknek. Nos, e cél szolgálatába állította a hatalom a játékfilmet, amely ily módon propagandafeladatot teljesített. A Népművelési Minisztérium filmirányító szervei szigorúan felügyelték a filmkészítés minden egyes fázisát, s a szocialista realizmus szabályrendszerét szem előtt tartva minden évben tématervet írtak elő, amelyben rögzítették, összesen mennyinek, és milyen filmeknek kell készülniük. Pontosabban, hogy miről szóljanak az adott évi filmek: „az üzemi munkaversenyről, a földek államosításáról, az ifjúságpolitikáról, a honvédségről vagy a politika szolgálatába állított sportról”.
E korszakban nem volt könnyű dolga a filmkészítőknek. Akadtak azonban olyan alkotók, akik annak ellenére, hogy az 1945 előtti időszakban kezdték pályafutásukat, igyekeztek alkalmazkodni az új feltételekhez, s itthon folytatták a munkát. „Piaci szempontú, műfaji filmes előéletükkel ők képviselték a népszerű filmkultúrát, már amennyire erre lehetőségük nyílt. Három rendezőt érdemes kiemelni ebből a körből”: Bán Frigyest, Keleti Mártont és Gertler Viktort, aki 1952-ben filmre vitte az Állami áruház című operettet.
Zene, szerelem, jókedv – e három szó jut elsőként az ember eszébe az Állami áruházról. De nézzük csak meg jobban a történetét! A film főhőse Kocsis, a munkásból lett igazgató, aki új életet lehel az áruházi munkába, és szembeszáll a régi beidegződésekkel, s a kapitalista szemlélettel… E filmben „a szocialista ipar győzelmét látjuk az áruhiány, no meg az áruhiányra spekuláló gaz reakciós feketézők felett”. Láthatjuk: ez a történet nem a korszak jellegzetes termelési közegében, a gyárban játszódik, hanem a fogyasztás – mondhatni elegánsabb – környezetében, mégis termelési filmmel van dolgunk.
A termelési film volt a korszak legjellegzetesebb, önálló műfajt képező csoportja: „ezekben a filmekben egy állandó helyszínnel, és nagyon hasonló konfliktus- és karaktertípusokkal találkozunk. Helyszín a gyár, a konfliktus pedig a szocialista munkaversenyben élen járó, a termelést újításokkal fokozó haladók és az őket hátráltató, a kommunizmus építését szabotáló, a régi urak vagy a nyugati ügynökök szekerét toló reakciósok között alakul ki.” Termelési filmet a korszak valamennyi alkotójának forgatnia kellett: ide sorolható Bán Frigyes Első fecskék (1952) című munkája, Keleti Márton Civil a pályán (1951), Kiskrajcár (1953) és Ifjú szívvel (1953) című filmjei, valamint Gertler Viktor Állami áruháza, amely amellett, hogy hiteles képet ad a korszakról, még szórakoztató is.
Miért kötelező megnézni? Mert a szocialista realizmus fontos darabja, amely megmutatja, miként lehetett megkötött kézzel filmezni…
Forrás: Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0
