Eszter 
Ha van film, melyet valóban lehetetlenség elfelejteni, akkor az Az utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi, 1972). Egyrészt feledhetetlen a történet, valamint a kivitelezés miatt, másrészt olyannyira hírhedt alkotás, hogy képtelenség nem foglalkozni vele újra és újra. Ez volt ugyanis a hetvenes évek egyik legkiemelkedőbb botrányfilmje. Olaszországban betiltották, rendezőjét, Bernardo Bertoluccit és a film két főszereplőjét pedig még bíróság elé is állították: Bertolucci „pornográf” rendezéséért négy hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott. És ez nem minden, hiszen Az utolsó tangó Párizsban forgatása körüli legendák a mai napig képesek újdonsággal szolgálni. Abban a kérdésben egyelőre nincs konszenzus, volt-e valós erőszak a forgatás során, talán nem is lesz sosem, egyvalamiben azonban bizonyára mindenki egyetért: Bertolucci filmjének drámaisága mellett eltörpül a benne ábrázolt szexualitás.
Ha már a szexualitásnál tartunk: nemrégiben, mikor a Szerelemről (Love, 2015) írtam nektek, a szexfilm műfaját mutattam be és példaként megemlítettem Bertolucci alkotását is – nem véletlenül. Az utolsó tangó Párizsban könnyedén besorolható ebbe a filmműfajba, ám a melodrámából sem lóg ki. De mi is az a melodráma? Maga a szó egy görög kifejezésből ered, melynek jelentése: zenekísérettel előadott dráma. A filmművészetben pedig: a tömegfilm jellegzetes műfaja, mely általában romantikus szerelmi történeteket mesél el. Visszatérő témája a szerelmi vetélkedés, a megoldhatatlan (háromszög)helyzet, amelyben nem lehetséges a tökéletes happy end. „A melodráma mindig nagy szenvedélyeket ábrázol, eltúlzott eszközökkel: gyakran él valószínűtlen fordulatokkal, nagyszabású drámai eseményekkel. Hősei a műfaj romantikus színházi hagyományaihoz híven hatásos sztereotípiákra épülő egydimenziós karakterek.”
A melodráma eleinte a női közönségnek szánt műfajnak számított, így sokáig főhősnői szerint tipizálták. „A ’10-es években Dániában, majd az USA-ban születtek a közkedvelt vampfilmek, főszerepben szenvedélyes, mindenre elszánt és kíméletlen femme fatale-okkal, mint Asta Nielsen vagy Theda Bara” – de ide sorolható még Lydia Borelli, Clara Bow és Marlene Dietrich is. D. W. Griffith és sztárja, Lilian Gish nevéhez fűződnek az olyan klasszikus „ártatlanlány”-filmek, mint a Letört bimbók (Broken Blossoms, 1919) vagy az Árvák a viharban (Orphans of the Storm, 1921). A ’30-as években aztán elindult az anyafilmek divatja, „amely egyaránt népszerű volt Hollywoodban, valamint a későbbiekben Japánban, haha-mono néven. A II. világháború idején vált közkedveltté a bátor, független nőtípus, elsősorban Barbara Stanwyck, Bette Davis és Joan Crawford figuráinak köszönhetően. Az eleinte többnyire nagypolgári környezetben játszódó melodráma a ’30-as, ’40-es években élte fénykorát.” Ebben a műfajban bukkantak fel a mozitörténet legnagyobb női sztárjai, rendezőegyéniséget azonban a műfaj mindössze egyet adott a filmtörténetnek: „az amerikai Douglas Sirk ’50-es években készült alkotásaiban a melodráma keretein belül maradva nyújt kíméletlenül pontos társadalomrajzot az elidegenedett, rasszista, képmutató középosztályról”.
A melodráma a hatvanas évek óta sokat veszített korábbi rangjából, s a kifejezés – melodráma, melodramatikus – a már-már ízléstelenül érzelgős, szenvelgő mozi szinonímájává vált. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a műfaj elhalt volna. A ’60-as évek után is jelentős rendezők művelték szép sikerrel: olyanok, mint R. W. Fassbinder vagy épp Bernardo Bertolucci. Ezennel el is érkeztünk az aktuális kötelező filmhez, melynek örök érvényű ereje és üzenete van, valamint olyannyira merész, hogy némiképp még ma is meghökkenti a nézőt.
Főhősünk Paul, akinek felesége öngyilkos lesz. A középkorú, kiüresedett férfi céltalanul bolyong Párizs utcáin, hátha közös emlékekre lel. A francia Jeanne húszéves egyetemista lány, akiről a filmrendező barátja portréfilmet akar készíteni; és ez jobban lefoglalja, mint a szerelem. A véletlennek köszönhetően e két ember útja egy régi ház kiadó lakásában keresztezi egymást, ahol Paul a felesége elvesztése miatt érzett kétségbeesését váratlan és vadul szenvedélyes szeretkezésben vezeti le. Miközben mindketten élik saját életüket, a lakás állandó találkozóhelyük lesz: oda menekülnek a világ elől egy olyan, mindentől független valóságba, amelynek alapja a szexualitás. Ha röviden akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk: Bertolucci filmje egy (idősebb) férfi és egy (fiatal) nő kapcsolatát állítja a középpontba, ám az, ami kibontakozik e fókuszból, egyáltalán nem írható le ennyivel. Paul és Jeanne eleinte semmit sem akarnak tudni egymásról, nem kívánnak a másik életének részévé válni, idővel azonban a szexuális együttlétek bódulata eloszlik, nekik pedig szembesülniük kell azzal, hogy a világból csak ideig-óráig lehet kiszakadni.
Az olasz rendező két ember teljes pőreségét tárja elénk. A szexualitás ábrázolása nemcsak explicit, hanem sokszor olyannyira naturalisztikus, hogy legjobb a brutális szóval illetni – ez a vulgáris jelleg egyébként a szereplők (különösen Paul) nyomdafestéket nem tűrő beszédében is megjelenik. A meztelenség, a kitárulkozás azonban nemcsak ilyen módokon jelenik meg: szereplőink lelkét is látjuk, egy az egyben. Miként tud kihasználni egy ember egy másikat? Milyen módokon képes bántani? És milyen erősen tud függni a másiktól? Mennyire képtelen elengedni? E kérdésekre keres válaszokat Bertolucci, és meg is találja őket, csakhogy ez a válaszadás cseppet sem kellemes. Az utolsó tangó Párizsban semmilyen tekintetben sem szemérmes alkotás. Vittorio Storaro képei lemeztelenítik a szereplőket, de még a környezetüket is, Marlon Brando és Maria Schneider pedig úgy játszanak, hogy egyetlen percig se tudunk kételkedni abban: mindaz, amit látunk, valóság – épp ezért tudja időről időre felkavarni a kedélyeket a film ominózus „vajas” jelenete. A nyomasztó atmoszféra nézőt körbeölelő hatását Gato Barbieri zenéje is erősíti, így valóban semmi másra nem tudunk figyelni, csak Paul és Jeanne útkeresésére, valamint arra, hogy mi is megtaláljuk a választ: lehetséges elbújni a világ elől?
Miért kötelező megnézni? Mert a filmtörténet egyik legtöbbet emlegetett alkotása, mely sokkal inkább hírhedt, mint híres, értéke azonban kétségbevonhatatlan. A szexualitás ábrázolása természetesen a XXI. században már nem olyan meghökkentő, ez azonban előny: így jobban kitűnik a lélektani dráma, mely tényleg a húsunkba vág.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
