Eszter 
Annak idején, mikor a Hadzs Abbasz feleségei (Hamsaran-e haj-abbas, 2002) című filmet ajánlottam nektek, úgy fogalmaztam: „olyannyira fellelhetetlen, hogy még képet is alig találni róla az interneten”. Nos, a „Boldogság”-hoz (1968) egyáltalán nincs, szóval íme egy újabb tű a filmes szénakazalból. Meg egy kis kedvcsináló, hogy aztán mindenki keresse, kutassa, ahogy tudja.
A dokumentumfilm első korszakos művei közé tartozik az amerikai Robert J. Flaherty Nanuk, az eszkimó (Nanook of the North, 1922) című filmje, Charles Sheeler és Paul Strand Manhatta (1921) című városszimfóniája, Walter Ruttmann Berlin, egy nagyváros szimfóniája (Berlin: Die synfonie einer Großstadt, 1927) című alkotása, valamint Jean Vigo műve, a Nizzáról jut eszembe (À propos de Nice, 1930). A dokumentumfilm műfaja az 1920-as évektől kezdve fontos szegmense a filmművészetnek, de csak a hatvanas évek utáni időszaktól kezdve beszélhetünk konstruktív magyar dokumentumfilmezésről. Az ötvenes években hazánkban a híradófilmezés élte virágkorát, mely tulajdonképpen a hatalom szócsövének számított. A filmhíradókat rendezettség, előre megírt forgatókönyv jellemezte, illetve az aktuális politikai, ideológiai, néprajzi tematikák felsorakoztatása. Ám 1957-ben megalakult a Balázs Béla Stúdió, mely szemléletváltozást, s úgy általában változást hozott.
A Balázs Béla Stúdió megalakulásának köszönhetően a fiatal rendezők is lehetőséget kaptak, 1961-ben pedig belépett a Stúdióba a Máriássy-osztály – ez olyan neveket jelent, mint Huszárik Zoltán, Gábor Pál vagy Elek Judit –, melynek tagjai kezükbe vették a magyar filmművészet alakítását. A Stúdióban (dokumentumfilmeket) alkotó művészek filmnyelvi kísérletezéssel foglalkoztak – így készült el például Szabó István Te (1967) című filmje –, valamint a valóságra, a jelen társadalmi problémáira kiélezett dokumentumfilmeket készítettek, és igyekeztek nem törődni a politikai kockázattal.
A hatvanas, hetvenes években lírai, groteszk/szatirikus, illetve fikciós dokumentumfilmek is születtek, melyeken felfedezhető a szociológia, pszichológia hatása. A legtöbb ekkoriban készült dokumentumfilm egy-egy egyén vagy csoport bemutatására törekszik; így próbálja bemutatni az általánost. A beleélhetőség közös jellemzője e filmeknek, hiszen fontos célja volt az alkotóknak, hogy olyan mozgóképeket hozzanak létre, melyek által a nézők „magukra ébrednek”.
Épp ebben az időszakban, pontosan 1968-ban készült el Csányi Miklós „Boldogság” című, mindössze nyolcperces dokumentumfilmje, mely arra a kérdésre keresi a választ: mi a boldogság? A film egy történelmi fordulópontra reflektál, hiszen Kádár János ekkor hirdette meg az új gazdasági mechanizmust, így nem véletlen, hogy a történetben felsejlik az anyagi javak felhalmozásának kérdése – no, azért némi iróniával átszőve. A „Boldogság” töredezett alkotás, Csányi él a sűrítés eszközével és feszes szerkezetet teremt, s a zenét is kellő iróniával használja. A Kádár-rendszerrel való szembehelyezkedés gyönyörű példája ez a film, mely egy típusú boldogságértelmezést mutat meg a nézőnek, ugyanakkor sugall is valamit; méghozzá azt, hogy a boldogság több kell, hogy legyen, mint néhány tárgy a lakásban vagy egy jól megszervezett lakodalom.
Csányi Miklós filmjében hétköznapi emberek jelennek meg, akik azonban – nagy valószínűséggel – épp úgy vélekednek a boldogságról, ahogy bárki más akkoriban. Ettől viszont nem lesz negatív a végkifejlet, hiszen minden egyes képkockában megbújik a már említett irónia, mely (ma is) fityiszt mutat a hatalomnak, s igyekszik rádöbbenteni a nézőt: ideje megfogalmazni, számára mi a boldogság.
Miért kötelező megnézni? Mert a magyarországi dokumentumfilmezés, valamint a groteszk, ironikus ábrázolásmód egyik legkiválóbb darabja, mely úgy vall súlyos témáról, hogy egy percig se veszi túl komolyan magát. Nem didaktikus, nem kelt szánalmat, egyszerűen mesél, és ha belegondolunk, a boldogságról másként nem is érdemes.
