Eszter 
Éppen az idei ősz első komolyabb megfázásával küzdök, és elárulom nektek: esetemben a forró italpor mellett a film mint gyógyszer válik be a legjobban… Ebben a szellemben ma reggel Jean-Luc Godard munkásságát kezdtem el – immár tudja a fene, hányadszor – újranézni, s eszembe jutott, hogy az Éli az életét (Vivre sa vie, 1962) című filmet még nem ajánlottam nektek. Úgyhogy most ezt teszem kötelezővé, mellé pedig arról mesélek, mit takar a kifejezés: szerzői film.
Ki lehet filmszerző?
A szerzői film, más néven művészfilm fogalma az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején született meg, méghozzá a francia új hullám rendezőinek – többek között François Truffaut, Jean-Luc Godard, Éric Rohmer, Jacques Rivette – filmes gyakorlatában, s a Cahiers du Cinéma című francia szakfolyóiratban megjelent írások nyomán. Az új hullám képviselői szerint „a markáns személyes hang, illetve stílus, az egyéni kézjegy különböztethet meg egy-egy filmet a nagyipari filmgyártás szériatermékeitől. S a filmszerző (auteur) rangot a filmrendezők közül csak az érdemli meg, aki képes – ahogyan Jacques Rivette megfogalmazta – egyes szám első személyben szólni hozzánk.”
A szerzői film ideája természetesen jelentős hatást tett a filmkritikára, s a kritikai gondolkodásra. Megjelenésétől kezdve a kritika első rendű feladata az lett, hogy meghatározza, felfedezze a filmalkotáson létrehozója nyomait; mondhatni személyes kézjegyét.
A ’60-as, ’70-es évek időszaka különösen kedvezett a szerzői – vagy művészfilmek – létrejöttének, a progresszíven gondolkodó alkotóknak, s a film kifejezési lehetőségeit radikálisan megújítani törekvő (angol, német, francia, cseh, szovjet, német, magyar…) új hullámok elindulásának. A szerzői film ebben az időszakban vált máig hatóan a nagyipari körülmények között születő professzionális tömegfilm ellenlábasává, „amely tudatosan törekszik fellazítani a műfajfilmek gyakran megmerevedett sémáit, kliséit – a mindenható sztárrendszert, a lineáris filmelbeszélési formákat –, s folyamatosan biztat a valóság közvetlenebb, személyesebb filmes megragadására”.
„Páratlan és összetéveszthetetlen”
Ha már itt tartunk, elárulom nektek, hogy a szerzői film és a filmszerző kifejezésekről nekem elsőként mindig Godard jut eszembe. Emlékszem, mikor az ő életműve következett az Európai filmtörténet kurzuson, a professzor nem győzte hangsúlyozni: akár már egyetlen képkocka is elég hozzá, hogy biztosak legyünk benne, ő az alkotó. Na, igen: Godard valóban markáns személyes hangon – akár azt is mondhatnám, hogy saját nyelven – alkot, és bizony minden egyes művén otthagyja a kézjegyét, amely páratlan és összetéveszthetetlen. Hosszan tudnám sorolni, mely alkotásai a legkedvesebbek számomra, de felsorolás helyett inkább figyelmetekbe ajánlom az Éli az életét című filmet.
A történet főhőse Nana, a gyönyörű párizsi nő, aki egy napon elhagyja a férjét és az újszülött fiát – azért, hogy valóra váltsa az álmait és színésznő legyen. A fizetése azonban nem elég ahhoz, hogy fenntartsa magát, így prostituáltnak áll. Hamarosan mellészegődik egy strici, Raoul, aki igyekszik bevezetni őt a szakma rejtelmeibe. Ám akkor Nana beleszeret az egyik kuncsaftjába, és elhatározza: felhagy a prostitúcióval. Raoul azonban nem az embert, hanem a jövedelmező árut látja a nőben, így esze ágában sincs elengedni…
Az Éli az életét súlyos film, sőt számomra talán az életmű legsúlyosabb darabja, mégis rendkívüli módon szeretem újranézni. Ez az alkotás ugyanis csodálatosan példázza, miképpen készít filmet az a rendező, aki valóban kiérdemli a filmszerzői rangot. Mert ha valaki, hát Godard tényleg képes egyes szám első személyben szólni hozzánk.
Miért kötelező megnézni? Például azért, mert a főszereplőt megformáló Anna Karina csodálatos alakítást nyújt benne. S azért is, mert egyértelműen kitűnik belőle, hogy – ahogyan ebben a korábbi cikkemben is megfogalmaztam – Godard ZSENI.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
