Chino 
A napokban egy filmes kihívás során olyan alkotással kellett jelentkeznem, mely valamilyen okból nagy hatással volt rám. Mielőtt számba vettem volna a kismilliónyi lehetőséget, azonnal megjelent lelki szemeim előtt David Fincher felkavaró kultuszfilmje. Helytálló indokkal nem is igazán tudtam szolgálni a választásommal kapcsolatban. Talán az lehetett az oka, hogy egy hozzám közelálló műfaj egyedülálló darabjáról beszélhetünk a Hetedik (Se7en, 1995) kapcsán. Mert a Hetedik minden kétséget kizáróan maga a nagybetűs thriller. Fincher azóta már a műfaj igazi guruja lett, olyan alkotások kötődnek a nevéhez a stílus keretein belül, mint a Harcosok klubja (Fight Club, 1999), a Zodiákus (Zodiac, 2007) vagy A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo, 2011), azonban ami az alfát és az ómegát jelenti, az vitathatatlanul a Hetedik.
De mielőtt részletesebben boncolgatnánk ezt a mára már kultuszfilmmé vált alkotást, álljunk meg, és tisztázzuk, mi is az a thriller! Az összes filmes műfaj közül talán a legösszetettebb és legkevésbé definiálható stílusról beszélünk. Hogy közel áll a horrorhoz, az nem vitás, sokan hajlamosak is egy kalap alá venni. Jelen esetben a borzongást azonban nem a természetfelettiben vagy valódi félelem formájában tálalja, ennél sokkal intelligensebben, inkább az érzelmeinkre hat. Talán Alfred Hitchcock, a műfaj atyja, s egyben koronázatlan királya fogalmazta meg legtalálóbban: „A félelem olyan, – állítja a mester – amit szívesen átélünk, ha tudjuk, hogy nincs mitől tartanunk. Az emberek szívesen mártogatják lábujjukat a félelem jeges vizébe, hogy ízelítőt kapjanak. Célom, hogy a néző pezsdítő, egészséges szellemi izgalmat éljen át.”
Ezek után talán érthető, hogy David Fincher mit vitt véghez, amikor megalkotta ezt a vérfagyasztóan izgalmas produkciót. Olyan alapmű, melyből későbbi hasonszőrű társai vagy egyéb hibridek nem csak ihletet merítettek, hanem egyenesen loptak is. Hasonló magasságokban talán csak Hitchcock remekműveit vagy Jonathan Demme A bárányok hallgatnakját (The Silence of the Lambs, 1991) említhetjük.
A Hetedik szinopszisa ugyan kiváló, mégsem beszélhetünk egyedülálló tematikáról. Egy vallási tébolyban „szenvedő” sorozatgyilkos utáni hajsza izgalmas, de ilyet már többször láttunk. Ahogy két ellentétes gondolkodású és identitású nyomozó kényszerű együtt működését is. Fincher viszont ezt a sztorit, illetve a karaktereket és az atmoszférát egyre tovább szűkíti, kibontakoztatja, aminek az eredménye egy igazi kultfilm. Magát a gyilkost, aki a hét főbűn elkövetőiből választja ki áldozatait, s már-már rituálisan végzi ki őket, ugyan a film végéig nem is látjuk, tettein keresztül mégis egyre jobban megismerjük. Felbukkanása sem ér igazi meglepetésként minket, olyan mintha az egész film során követtük volna. Az Andrew Kevin-Walker–Fincher duó egyik legzseniálisabb húzása, hogy valódi gyilkosságot csupán egyszer, a film végén látunk, annak ellenére, hogy az egész produkció e köré épül.
Maga a film – nem véletlenül – hét nap történéseit követi nyomon, ami idő alatt a „frissen” a (névtelen) városba költözött Mills (Brad Pitt) a tapasztalt Sommerset (Morgan Freeman) nyomozóval az oldalán nyomába ered egy, magát Isten kiválasztottjának képzelő gyilkosnak. Az ügy lassú mederben folyik, rendszeresen találják meg az áldozatokat, akiket bűnük tükrözéseképp gyilkoltak meg, s csak apró misztikus-filozófiai nyomokat fedeznek fel.
Ez a történetvezetés, mely egy ismeretlen város állandó sötét, esős atmoszférájába van ágyazva, közel sem lineáris. Olykor-olykor eltérő irányt vesz, azonban rendre visszatér az eredeti mederbe. Az újabb aspektus, ami megkülönbözteti társaitól, hogy a nyomozás tulajdonképpen kudarcba fullad, nem fogják el a gyilkost egy zseniális húzással vagy éppen izgalmas hajszával, ő saját maga sétál be a rendőrségre. Ezzel pedig az alkotók nagyon beintettek a zsáner darabjainak. Fincherék ezzel olyan irányba terelték a történetet, mely nélkülöz minden sablont. Egyúttal megágyaz egy sokkoló katarzisnak, amelyen nemcsak leesik az állunk vagy épp hirtelen mindent átértékelünk, hanem amely a filmet egészen új kontextusba helyezi. Ekkor visszagondolva már egészen másképp látjuk a produkciót. Más dolgok lesznek fontosak, mintha addig nem is ugyanazt az alkotást néztük volna. Nem hiszem, hogy túl nagy kockázatot vállalok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem legjobb fináléinak képzeletbeli dobogóján méltó helyezést foglal el a Hetedik lezárása.
A filmről még rengeteget lehetne beszélni: Kevin Spacey fergeteges alakításától, ahogy képes belemászni a fejekbe, a Pitt–Morgan pároson keresztül a film igazi esszenciájáig. Annyi bizonyos, hogy ez az érzelmi-értelmi hullámvasút méltán érdemli meg a kult-státuszt.
Miért kötelező megnézni? Mert amellett, hogy a Hetedik egy zseniális produkció, műfajának egyik leglebilincselőbb és legegyedülállóbb alkotása, megmutatja, mi is az az igazi thriller. Egy mélysötét atmoszférájú klasszikus társadalomkritika is egyben, mely akaratlanul is morális választás elé állítja a nézőt. És természetes azért, hogy megtudjuk, mi is van a dobozban!
