Kötelező filmek – Oscar (1991)

A minap a barátaimmal társalogva szóba került az idei filmkínálat; milyen produkciókról maradhatunk le, miket terveztek bemutatni a stúdiók az idei évben. Voltak pro és kontra érveink egy-egy mozival kapcsolatban, de ami mindannyiunkban egyöntetűen megfogalmazódott, az az, hogy 2020 a remake-ek, illetve rebootok éve. Hiszen – a teljesség igénye nélkül – olyan alkotások köszönnek, illetve köszöntek vissza a vászonról, mint a Dűne (Dune, 2020), a West Side Story (West Side Story, 2020), A láthatatlan ember (The invisible man, 2020), vagy a későbbre halasztott Fűrész-remake. Abban ugyanakkor már megoszlott a véleményünk, hogy ezek közül előreláthatóan melyik lesz klasszikus remake, s melyik reboot.

A két filmes kategóriát hajlamosak az emberek egy kalap alá venni, azonban, ha jobban megnézzük őket, számos eltérést mutatnak. Ezek alapján pedig egyértelműen el lehet dönteni , hogy egy-egy filmet hova sorolhatunk.

Ahelyett, hogy a két fogalom pontos definícióját bemásolnám ide, inkább az alapvető eltérésekről beszélnék. A gyakrabban használt remake kifejezés egy korábbi mű közel azonos adaptációját jelöli. Változhat a cím, a koncepció, egyes szereplők, sőt a sztori is eltérhet valamelyest, azonban dramaturgiájában, de leginkább forgatókönyvében megegyezik. Ugyanakkor ezt a „műfajt” is két részre oszthatjuk. Vannak a fent említett, amolyan újragondolt változatok, mint Az emlékmás (Total Recall) 1990-es és 2012-es verziója. Emellett számos remake egy az egyben „lemásolja” az eredeti alkotást. Ilyen például a Ben-Hur (Ben-Hur, 1925) – amelyből további két változat is készült –, ami nem volt különösebb kasszasiker, ellenben a remake-je filmtörténeti mérföldkővé vált, és 11 Oscar-szobrocskát zsebelt be.

A rebootok ezzel szemben nem csak részleteiben térnek el az alapműtől: teljesen új köntösbe bújtatott adaptációk. Jó példa erre a 2016-ban bemutatott Szellemírtók (Ghostbusters, 2016) vagy a legújabb Tomb Raider-film (Tomb Raider, 2018), amely valójában egy videójáték és egy film együttes rebootja. De hogyan is épül fel, milyen jellemzői vannak egy remake-nek? Ezt egy személyes nagy kedvencemen, a Sylvester Stallone főszereplésével készült Oscaron (Oscar, 1992) keresztül szemléltetem, egyszóval ezt a filmet teszem kötelezővé számotokra.

„Az egész 8:30-kor kezdődött.”

John Landis vígjátékát eredetileg egy ’50-es években bemutatott színházi darab inspirálta, melyet Louis de Funés (Heves jeges, 1969) főszereplésével adaptáltak vászonra. A hollywoodi álomgyár előszeretettel merít a francia filmgyártásból, elég csak az Amerikai taxira (Taxi, 2004) vagy a Magas barna férfi felemás cipőben-re (The Man with One Red Shoe,1991) gondolni. Az Oscar esetében sem történt ez másként.

Az 1967-ben bemutatott filmmel ellentétben a történet ezúttal a ’30-as évek szesztilalom sújtotta Amerikájában játszódik. A hírhedt gengszter, Angelo „Franco” Provolone ígéretet tesz apjának halálos ágyánál, miszerint hátrahagyja addigi életét s jó útra tér. Ezt azonban, mint kiderül, nehezebb betartani, mint gondolták… Az Oscar egyetlen, valójában fél nap történéseit mutatja be, de annyi, látszólag külön-külön szálon futó cselekményt foglal magába, hogy az három filmre is elegendő lenne. A javulni igyekvő maffiavezér kétségbeesetten próbál férjet találni „ál-állapotos” lányának (Marisa Tomei), titokban elsikkasztott pénzét is igyekszik visszaszerezni, új cseléd után kell nézni, de a beszédórája, s öltönyének elkészítése is rengeteg vidám pillanatot okoz. Mindeközben készülnie kell egy fontos tárgyalásra, mely az első lépést jelenti  új életében.

Emellett tudtán kívül a rendőrök is árgus szemmel figyelik, és a rivális gengszterbanda is támadásra készül. Az események pedig összefutnak egy fekete táska mélyén…

Az, hogy milyen aspektusában igazán erős a film és mitől lesz felejthetetlen vígjáték, nagyon összetett kérdés. A színészi játékot egyértelműen ki kell emelni, Stallone ugyanis lubickol a szerepében. A gesztusai, a mimikája tökéletesek, a párbeszédekkel társítva pedig igazán emlékezetes karakterré válik. De illik kiemelni a személyzetet is, akik egytől-egyig gengszterek, korábbi emberei. Ők dagasztják a kenyeret, füstölik a halat, dolgoznak inasként vagy sofőrként. Ez az aspektus is hatalmas humorforrás. Közülük is kiemelkedik a kőkemény, ugyanakkor együgyű Connie (Chaz Palmintieri), aki Provolone amolyan mindenese, s egyben a film talán legszerethetőbb figurája. Igazából nincs olyan alakítás, amiről rosszat lehetne mondani. Landisnek még mellék-, vagy épp cameo szereplőknek is olyan fantasztikus színészeket sikerült megnyernie, mint Marisa Tomei, Ornella Muti, Kirk Douglas, Linda Gray és persze, a fenomenális Tim Curry.

„Hadd maradjak főnök, ha kimegyek, elveszítem a fonalat.”       

Az Oscar valójában tényleg olyan, mint egy színházi darab – annak minden jellemzőjét magán viseli. Nemcsak egy nap történéseit meséli el, de gyakorlatilag egyetlen helyszínen, Provolone házában játszódik. Csak olykor-olykor, néhány másodpercre hagyjuk el a villát, de akkor is többségében egy szűk szobában találjuk magunkat. A látszólag kusza, ám  határozottan összefonódó cselekmény tovább mélyíti bennünk ezt az érzést, a nagyszerű párbeszédekkel megfűszerezve pedig egy olyan koktél keveredik, melyet  élmény felhörpinteni.

Ez utóbbi perspektívában is nagyon erős a film, a szinkron pedig csak rátesz egy lapáttal. Rengeteg dialógus vagy egysoros vált szállóigévé, tehát az Oscar igazi hangout-movie is. Az idézési faktorban számomra talán csak a Ponyvaregénnyel (Pulp Fiction, 1994) vetekedik.  

Természetesen nem hibátlan alkotás, de ha bele kellene kötnöm  vagy hibákat kellene keresnem benne, nehezen találnék fogást az Oscaron. Esetleg Vincent Spano kissé sótlan alakítását vagy egy gyengébb cselekményszálat tudnék felhozni, de ennyi. John Landis produkciója  számomra ezért is tartozik a szűk elitbe kedvenc filmjeim között, és nem csupán a vígjáték kategóriában.  A mozipénztáraknál és az Akadémia szemében azonban hatalmas bukás volt az Oscar. Három Arany Málna-díjra is „felterjesztették”, többek között a legrosszabb férfi színész kategóriában. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy egy klasszikus alkotásról van szó, amely azóta igen szép „karriert” futott be. Aki esetleg még nem látta, és közel állnak szívéhez a vígjátékok, biztosan nagy élményről maradt le.  

Miért kötelező megnézni? Mert bizonyítja, hogy egy remake is tud újat nyújtani. Hovatovább remek példája, hogy egy színdarab, illetve mozgóképes film feldolgozása képes felülmúlni elődjét, nem mellesleg műfajának egy kiemelkedő darabja.