Néhány nappal ezelőtt, mikor a boltba indultam, még a házunkban egy anyuka és a kislánya baktattak mögöttem lefelé a lépcsőn, s arról egyezkedtek, hogy pénteken délután hány órát kell majd tananyagot ismételni. A kislány ragaszkodott a harminc perchez, elvégre nyár van, az anyukája viszont nem engedett a negyvenötből… Azért a földszintre érve megszületett az egyezség: „jó, legyen negyvenöt, de utána megnézünk egy táncos filmet”. Mosolyogva engedtem őket előre az ajtónál, s közben eldöntöttem: éppen megy egy „táncos film” a mozikban, szóval, ha nem is 45 percben, de e hét végén mi is tananyagot ismétlünk, utána pedig megnézünk egy „táncos filmet”. És mivel nyár van, szabadon csokorba szedtem nektek a tíz kedvencemet – plusz egyet: az Ema (2019) című új kedvencemet.
De elsőként akkor jöjjön az ismétlés! 2019 márciusában már írtam nektek a táncfilmekről – és feladtam kötelezőnek a Rosas danst rosas (1997) címűt –, s elmondtam: táncfilmnek azokat a mozgóképeket nevezzük, amelyekben a tánc a film központi témáinak feltárására szolgál. Vagyis azon filmek sorolhatók e műfajba, amelyekben a tánc által rajzolódnak ki egyes, vagy éppen a legfontosabb információk, érzések, üzenetek. A szó szoros értelmében vett táncfilmek úgy beszélik el a történetet, hogy nincs se narráció, se dialógus, se színészi játék, csak tánc.
Ugyanakkor nemcsak ilyen „keményvonalas” táncfilmek léteznek, hanem ahogy a kislány is megfogalmazta a lépcsőházban: vannak amolyan „táncos filmek” is, amelyekben a tánc ugyan a fókuszba kerül, de működik a megszokott, nagyjátékfilmekre jellemző narratíva, tehát vannak párbeszédes jelenetek. Ilyen például a Dirty Dancing – Piszkos tánc (Dirty Dancing, 1987), a Chicago (2002), valamint a Fekete hattyú (Black Swan, 2010) is. Emellett vannak olyan filmek, melyek egy színházi előadást rögzítenek, változtatás nélkül, de vannak táncadaptációk is, vagyis olyan filmalkotások, melyekben a rendező az eredetileg színpadra készült koreográfiát viszi filmre, és (általában) ragaszkodik az előadás eredeti helyszínéhez, ám igyekszik virtuóz módon használni a filmes eszköztárat.
E rövidre fogott ismétlés után gyorsan elárulom nektek: ha táncról és filmről van szó, nekem elsőként az Anne Teresa de Keersmaeker koreográfiáját bemutató Rosas danst rosas jut eszembe. Aztán persze leugrik a képzeletbeli polcról az Ének az esőben (Singin’ in the Rain, 1952), a Dirty Dancing – Piszkos tánc, az Alul semmi (The Full Monty, 1997), a Billy Elliot (2000), sőt még a Kötelező táncok (Strictly Ballroom, 1992) is – amelyeket egytől egyig imádok. De hogy őszinte legyek, nem annyira, mint azokat, amelyek ezek a valóban szubjektív listán szerepelnek… Szóval jöjjenek az én kedvenc táncos filmjeim; és ha van kedvetek, egyrészt nézzétek meg moziban az Emát, másrészt pedig írjátok meg, nektek melyek a kedvenceitek!
Táncolj velem (Shall We Dance, 1937)
Ez a Fred Astaire és Ginger Rogers főszereplésével készült zenés vígjáték egy balettmester és egy táncosnő között kialakuló mély kapcsolatról – és annak következményeiről – mesél; többek között a tánc eszközével. Robert Russell Bennett, Nathaniel Shilkret és George Gershwin zenéje ellenállhatatlan, a George és Ira Gershwin által írt Let’s Call the Whole Thing Off című dal pedig feledhetetlen – és nem csak azért, mert később Ella Fitzgerald és Billy Holliday is feldolgozta.
Szombat esti láz (Saturday Night Fever, 1977)
John Badham 1977-es filmjét, s természetesen John Travolta fergeteges alakítását és táncát lehetetlenség kiverni a fejünkből…
A történet főhőse Tony Manero, a helyi diszkó sztárja, aki napközben egy festékboltban dolgozik, esténként azonban csinosan kiöltözik, táncra perdül és elvarázsolja a szórakozóhely vendégeit. Épp egy ilyen estén sodorja az útjába a sors Stephanie-t, akibe azonnal beleszeret. És akivel tökéletes táncos párt alkotnak!
Paris Is Burning (1990)
Jennie Livingston dokumentumfilmje a nyolcvanas-kilencvenes évekbe, New Yorkba repít minket, s bepillantást enged a ballroom szubkultúrába, egész pontosan a meleg színesbőrűek, latínók, transzneműek és drag queenek sajátságos báljainak virágkorába.
Rosas danst rosas (1997)
„A Thierry De Mey zenéjére komponált alkotás Anne Teresa de Keersmaeker koreográfiáját mutatja be, amely eredetileg színpadra készült, ugyanakkor táncfilm formájában még izgalmasabb, hiszen a helyszínek, a beállítások, illetve a kamera mozgása olyan pluszt ad hozzá, amelytől igazán élővé, mozgalmassá és elragadóvá válik. A film egy nap történetét meséli el – természetesen nagyon nem úgy, ahogyan bármilyen másik mozgókép tenné. Ezen a napon nem színészek, hanem négy táncosnő, a Rosas nevezetű táncegyüttes vezet végig minket, mi pedig azt érezzük, hogy nem bírunk nem odanézni.”
A tánc – A Párizsi Opera Balettje (La danse – Le ballet de l’Opéra de Paris, 2009)
Frederick Wiseman Cézár-díjra jelölt dokumentumfilmje hét balettelőadás születését követi végig a Párizsi Operában. A 159 perces alkotás, amelyben a tánc és a táncosok munkája kerül a középpontba, igazán egyedülálló élményt nyújt a nézőnek, hiszen bepillantást enged a színfalak mögé, s feltárja, milyen kemény munka lapul a sejtelmes bársonyfüggönyök és a könnyed, légies mozdulatok mögött…
Fekete hattyú (Black Swan, 2010)
Darren Aronofsky a Hattyúk tava balett alapján készítette el hátborzongató filmjét. Főhősnője Nina, az édesanyja árnyékában élő balerina, aki elnyeri az előadás főszerepét, ez azonban nem az égbe emeli, hanem mondhatni a pokolba taszítja őt… Elméje a próbasorozat folyamán egyre jobban megbomlik, s olybá tűnik, ez a folyamat megállíthatatlan.
Aronofsky filmjében a tánc, a balett a fő mozgatórugó; általa teljesednek ki a szereplők s a feszültség is. A rendező a feszültségfokozás legfontosabb eszközeként tekint a táncra, és sajátos módon, igazán merészen s őszintén mesél a balett világáról.
Pina (2011)
„A Pina, annak ellenére, hogy ízig-vérig dokumentumfilm, kiemelkedik ebből a skatulyából, hiszen táncfilmként is tökéletesen megállja a helyét. A 100 perces játékidőt többnyire a tánc tölti ki; előadásrészleteket láthatunk Bausch társulatának híres darabjaiból. De ha már itt tartunk: egy táncfilm akkor igazán jó, ha többet tud mutatni annál, amit a színpadon láthatunk. Wim Wenders műve pedig pontosan ezt teszi! Egyes darabokat eredeti helyszínükön: egy zsúfolt terem színpadán vett fel, másokat viszont például egy metrószerelvényben, egy csörgedező pataknál, illetve Wuppertal utcáin rögzített.”
Frances Ha (2012)
Noah Baumbach 2012-es vígjátékában nem dominál túlontúl a tánc, én mégis „táncos filmként” tartom számon.
A New Yorkban kezdődő Frances Ha főszereplője a káprázatosan tehetséges Greta Gerwig által életre keltett Frances, aki gyakornok egy tánctársulatnál. S aki épp azokkal a problémákkal küzd és dilemmákkal szembesül nap, mint nap, mint a kortársai. Kövesse az álmait vagy inkább hagyja őket a fenébe, és dolgozzon keményen? Keressen magának egy albérletet vagy inkább maradjon a barátaival? És mi legyen a szerelemmel? Frances leghőbb vágya az, hogy boldog legyen, ezért pedig úgy tűnik, bármit képes megtenni – példának okáért, ha arról van szó, még a világ másik végére is elutazik…
„Berlin, 1977. A kettészakadt város megtört emberekkel van tele, egy amerikai lány, Susie számára azonban nem a múlt fájdalma csücsül a fal mellett, hanem egy álom valóra válásának lehetősége. Susie édesanyja halála után utazik Berlinbe, hogy csatlakozhasson a híres Markos Tanz Companyhoz. Megérkezésekor a társulat egyik tagja, Patricia titokzatos körülmények között eltűnik, de Susie ezt nem érzi gyanúsnak vagy zavarba ejtőnek. Sőt, neki még kapóra is jön, hiszen megkaphatja a szobáját. Immár a társulat teljes jogú tagjaként fejlődik, mi több, ragyog: már az első próbán megkapja a főszerepet. A tánccsoport vezetője, Madame Blanc megbabonázva figyeli és készségesen segít neki abban, hogy „az égig emelkedjen”. Susie a végletekig elhivatott, egyenesen odavan Madame Blancért, a próbák során azonban összebarátkozik egy táncossal is, aki azt gyanítja, hogy a vezetőség sötét titkot rejteget.
Valahogy így nézne ki a cselekményleírásom akkor is, ha most az eredeti Sóhajokról (Suspiria, 1977), Dario Argento filmjéről lenne szó, de az az igazság, hogy olyan tisztelettudó és gondos rendezéssel született újjá ez a mű a Szerelmes lettem (Io sono l’amore, 2009), a Vakító napfényben (A Bigger Splash, 2015) és a nagy sikerű Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmeket jegyző zseni, Luca Guadagnino keze alatt, hogy a remake – elismerem, részben 152 perces hossza miatt – a történet rejtett dimenzióit is felfedi.”
„A valós alapokon nyugvó – egy 1996-os eseményt feldolgozó – történet nem kimondottan bonyolult. Adott egy 23 fős tánctársulat, melynek tagjai egy erdő közepén lévő, bezárt iskolaépületben gyűlnek össze, természetesen táncolni. A próba után jól megérdemelt buli következik, ám a szórakozás hamar rémálomba fordul, mivel valaki LSD-t tett a szangriába. Az önuralom elszáll, az irányítást mindenki felett átveszi a drog, és míg egyesek a paradicsomot, mások a poklot járják meg.”
+1 Ema (2019)
A huszonéves reggaeton táncos, Ema és férje, a harmincas koreográfus, Gastón egy kortárs, experimentális tánctársulat tagjai. Egy véletlen baleset következtében örökbefogadott fiukat, Polót elveszik tőlük, s állami gondozásba adják, emiatt pedig tönkremegy a házasságuk. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történik; hosszú ideig mérgezik egymást – szinte még akkor is, mikor vigaszt nyújtani próbálnának – s egyre mélyebbre lökik magukat, mígnem a világ darabokra hullik körülöttük. Ám akkor Ema úgy dönt, mindent visszaszerez, amit elvettek tőle…
„Az Oscar-díjra jelölt No (2012) és Jackie (2016) rendezője, Pablo Larraín ezúttal egy chilei kikötőváros fiatal, androgün művészeinek színes, ám viszontagságos életét vázolja fel, aminek középpontjában a tánc, a szexualitás és a modern család áll.”
Nos, mit is mondjak: a chilei rendezőzseni nemcsak 2019, hanem minden idők egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb filmjét készítette el! Az Ema érzékeny, hiteles, szókimondó és zavarba ejtően beszippantó alkotás, amelyben a tánc képes igazán „beszélni”.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia/dancefilms.org/magyarhangya.hu