Eszter 
„A tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak” – vallotta Norma Jean Mortenson, ismertebb nevén Marilyn Monroe színész, fotómodell, énekesnő, aki éppen ma, 2019. június 1-jén lenne 93 éves. Az 1950-es évek, sőt az örökkévalóság szexszimbóluma; A Nő, akiben egyesült a túlfűtött szexualitás és az ártatlanság – mindezek tökéletesen igazak Marilyn Monroe-ra, aki tragikusan korai halála miatt mindörökre fiatal és gyönyörű maradt. És aki nemcsak káprázatosan szép, de hihetetlenül tehetséges is volt. Erről árulkodik a legtöbb filmje, melyek közül most a Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959) címűt teszem kötelezővé.
Marilyn Monroe – ahogy azt már említettem – Norma Jean Mortensonként látta meg a napvilágot 1926. június 1-jén Los Angelesben. Gyermekkorát intézetekben és nevelőszülőknél töltötte, mivel apját nem ismerte, anyja pedig elmegyógyintézetbe került, mikor ő még csak ötéves volt. A nehéz gyermekkort egy hirtelen kötött házasság követte: Norma Jean tizenhat éves korában otthagyta az iskolát, férjhez ment egy nála 5 évvel idősebb fiúhoz, és háztartásbeli lett. A házasságról később a következőképpen nyilatkozott: „Meghaltam az unalomtól.” Kis idő elteltével a férjét kiküldték a csendes-óceáni hadszíntérre, Norma Jean így a párja szüleihez költözött, és munkát vállalt egy hadianyaggyárban. Itt fedezte fel 1944-ben a hadsereg egyik fotósa, ezzel pedig gyökeres fordulatot vett az élete. Hamarosan modell és pin-up girl lett, majd két évvel később filmszerződést írt alá a Twentieth Century–Fox stúdióval, elvált a férjétől, szőkére festette a haját, és nevet változtatott. Így született meg Marilyn Monroe!
„Modellből színésznővé vált”
A kezdeti időkben Monroe számos apró szerepben tűnt fel, mint a „szőke lány”, maga finanszírozta színi tanulmányait, és akkor is tiszteletét tette a stúdióban, mikor nem osztottak rá szerepet. Igyekezete hamarosan meghozta számára az áhított áttörést: az Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle, 1950) című filmben nyújtott alakítása révén végre modellből színésznővé vált; az a néhány perc, amit eltöltött a vásznon, megkérdőjelezhetetlen tehetségéről tanúskodott, s ez további szerepeket és sikereket vetített előre. Az 1953-as évben bemutatták a Niagara (1953), a Szőkék előnyben (Gentlemen Prefer Blondes, 1953) és a Hogyan fogjunk milliomost? (How to Marry a Millionaire, 1953) című filmeket, amelyek sztárrá emelték – e filmekben csodás megjelenése, érzéki kisugárzása és hangja mellett komikus tehetségét is megcsillogtatta.
A humor forrása Marilyn Monroe és szerepei esetében az, „hogy óriási szakadék van a férfiakra gyakorolt hatása és aközött, ahogyan ennek a hatásnak nincsen tudatában”. Egyszerre tudott vibrálóan erotikusnak, ugyanakkor végtelenül ártatlannak látszani. Ahogy Lee Strasberg színész megfogalmazta a temetésén: „Az egész világ számára az örök nő szimbólumává vált.” Howard Hawks Szőkék előnyben című filmjében azonban egy olyan nőt keltett életre, aki nagyon is tisztában van az erejével, s pontosan tudja, hogyan bánjon szexuális vonzerejével, és szerezze meg azt, amit akar: egy milliomos férjet. Egészen hasonló, ám jóval komikusabb szerepben tűnik fel a Hogyan fogjunk milliomost? című filmben, amelynek premierjekor a kritikusok és a nézők már sokkal inkább figyeltek rá, mint színésztársaira: Lauren Bacallra és Betty Grable-re.
A rossz filmeket is nézhetővé varázsolta
Ekkorra már kétségtelenül ő volt a Fox legnagyobb sztárja, aki ugyan nem mindig dolgozott a tehetségéhez méltó forgatókönyvből, de a rossz filmeket is nézhetővé és élvezhetővé tudta varázsolni. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem volt elégedetlen! Monroe 1954-ben úgy döntött, a silány forgatókönyvek elől New Yorkba „menekül”, hogy Lee Strasberggel dolgozzon az Actors Stúdióban. A korszak kritikusai természetesen nem hagyták ezt szó nélkül: kigúnyolták nagyravágyását, szellemességét öntudatlanságnak minősítették, filmszerepeiben pedig szemernyi tehetséget sem voltak hajlandók felfedezni.
Színésznői képességei körül mellesleg a mai napig dúl a vita, s az egyik tábor éppen azért szereti és ismeri el Monroe-t, amiért a másik nem: tudniillik, hogy tökéletesen természetesnek látszik a vásznon. Graham McCann az 1988-ban megjelent Marilyn Monroe című életrajzban így ír róla: „sikerült eltüntetnie saját személyisége legfelső rétegét, rábírva bennünket, hogy azon átlátva észrevegyük a valódi szerelmet vagy magányosságot, a valódi örömet vagy fájdalmat”. És valóban: a mozivásznon vagy a tévéképernyőn egyszerre látjuk a tehetséges színésznőt, és azt, ahogyan ez a tehetséges színésznő életet ad az adott szerepnek.
„Monroe áll a legközelebb a zsenihez azon színészek közül, akiket eddig ismertem”
Ha megnézzük a Buszmegálló (Bus Stop, 1956) című filmet, azonnal rájövünk, mire gondolt McCann! E munka még azokat a kritikusokat is meggyőzte, akik igazán kételkedtek Monroe tehetségében. A lezüllött bárénekesnő, Cherie alakját finomat, árnyaltan rajzolta meg, s olyan mély érzelmekkel töltötte fel a karaktert, amelyekkel csak a legnagyobbak képesek. Nem véletlen, hogy a rendező, Joshua Logan kijelentette: „Monroe áll a legközelebb a zsenihez azon színészek közül, akiket eddig ismertem”. E film után azonban a színésznő pályája göröngyössé vált. A sajtóban szinte csak egészségi és magánéleti gondjairól lehetett hallani, valamint arról, hogy megbízhatatlan. Ennek ellenére végigcsinálta a Van, aki forrón szereti forgatását, és fantasztikusan játszott!
Halálát gyógyszer-túladagolás okozta 1962. augusztus 5-én, néhány héttel azután, hogy elküldték a Valamit adni kell (Something’s Got to Give) forgatásáról, amiért – szavahihetetlennek tűnve – folyamatosan beteget jelentett. Halálának körülményei – azt híresztelték, hogy elmebeteg; elküldték a forgatásról, és másnak adták a szerepét; a nyilvánvaló öngyilkosság – rögtön legendává magasztosították. „Örökké fiatal és gyönyörű maradt, személyisége pedig olyan tragikus sorsú áldozatként rögzült, aki nem tudott mit kezdeni sztár mivoltával.” Mítosza halála óta egy cseppet sem veszített ragyogásából, arca és kisugárzása ma is mindenki által ismert, ő pedig mindörökre a vászon istennője marad.
Fergeteges komédia
Akinek egyik legjobb filmjét ajánlom most nektek, pontosabban azt, amely számomra a legkedvesebb. Billy Wilder Van, aki forrón szereti című vígjátéka fergeteges gengszter-komédia, amelyben nemcsak Marilyn Monroe, de Tony Curtis és Jack Lemmon is kiválóak. A történet 1929. februárjában indul, amikor is két munkanélküli muzsikus, Joe és Jerry egy végső lépésre szánja el magát: jelentkeznek egy női zenekarba! Ám maguk is meglepődnek, amikor női ruhába bújva felvételt nyernek. Csak akkor jönnek rá, hogy megfogták az Isten lábát, amikor felszállnak a vonatra, amellyel az együttes Floridába indul. Egy hálókocsiban kell ugyanis tölteniük az éjszakákat a zenekar tucatnyi lánytagjával, akik hamar bizalmukba fogadják az új lányokat. A nagy meglepetés azonban még várat magára… Kiderül ugyanis, hogy az énekesnő, Sugar Kane egy igazi bombázó, akibe mindkét nőimitátor halálosan beleszeret. Esélyük azonban vajmi kevés, ugyanis Sugar nem randizik hölgyekkel, de még csak csóró urakkal sem. Joe-nak azonban van egy terve: lányként Sugar bizalmába férkőzik, két fellépés között pedig átöltözik és gazdag playboynak adja ki magát, aki nagyon is tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy Sugar kedvébe járjon… A történet már olvasva is rendkívül izgalmas és humorral teli, Monroe, Curtis és Lemmon alakítása viszont arra a szintre emeli, amelyről egyszerűen képtelenség mást mondani, mint azt: csodálatos!
Miért kötelező megnézni? Mert azon filmek egyike, amelyekben Marilyn Monroe bizonyította: nem egyszerűen tehetséges színész volt, hanem egy zseni.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia
