Közönségtalálkozó hazai pályán – beszélgetés Wunderlich Józseffel

A 19. Pécsi Országos Színházi Találkozó programjainak keretében délutánonként Mohácsi Szilvia beszélgetett egy-egy színésszel, íróval, rendezővel, amelyek egy részét megosztjuk olvasóinkkal. Wunderlich József beszélgetésével kezdjük.

Mohácsi Szilvia: Te most itthon vagy, Pécsett születtél. Milyen volt hazajönni Pécsre?

Wunderlich József: A legjobb szó rá, hogy megrázó. Jó, és kevésbé jó értelemben is. 8 éve volt, amikor Méhes Lacival csináltunk Pécsett egy Csárdáskirálynőt. Két évet töltöttem itt gyakorlaton, majd még két évet szerződéssel. Négy évet játszottam a Pécsi Nemzeti Színházban, és utána mentem a Vígszínházba. Lehet, hogy nagyon másik világba menetem el innen, de az furcsa érzésem van, hogy nincs annyi fejlődés, mint amennyi lehetne ebben a városban, a fesztiválon, a színházban. Az tény, hogy itteni előadásokat sajnos nem volt módom megnézni, de ami a körülményeket illeti, amit a háttérben látok, arról azt gondolom, hogy ennél többet érdemel ez a város.

Ez az érzésed?

Igen. Miközben jó itt a hangulat, mégis az volt az érzésem 4-5 év eltelte után, hogy a portás néni megivott azóta egy kávét, és ennyi történt. Nyilván nem ez a teljes igazság, ez az én szubjektív véleményem, megérzésem, de ez nem csak az enyém. Ugyanakkor bennem van az a csodálatos érzés, hogy én ide mindig hazajövök és otthon érzem magam.

A Zsolnay Kulturális Negyedben a POSZT program keretében volt egy szubjektív tárlatvezetésed.

Igen, nagyon szubjektív voltam.

A városban is vezethetnél egy szubjektív városnézést.

Érdekes lenne, már csak a focipályák miatt is.

Sokat fociztál gyermekkorodban?

Persze. Gyorsan megvolt a lecke, a zenegyakorlás, és mentünk focizni. Panelben nőttem fel, ahol sokan voltunk gyerekek. Tudtuk, hova kell felcsengetni ahhoz, hogy az Ádám és a Lacika lejöjjenek focizni.

Most, hogy hazajöttél, nem fociztál velük?

Terveztem, de nem sikerült, mert túl sokat kellett próbálni.

Belefért volna a sok mozgás és tánc után?

A focinak nagyon bele kellene férnie, és nagyon egészséges lenne, de ritkán jön össze.

Kicsi korodban kezdted a zenetanulást. A szüleid felől jött?

Voltak olyan hangversenyek, amikre kicsi gyerekként elvittek engem, és ahol ki lehetett próbálni a hangszereket. Nekem a hegedű tetszett meg. 18 éves koromban még beadtam a jelentkezést a Zeneakadémiára, de akkor már nem volt egészséges a jobb a kezem. A hegedülést 18-19 éves koromig csináltam intenzíven, aztán felvettek a Színművészetire. Ott már kevés időm volt a hegedülésre.

Előtte zenei konzervatóriumba jártál Budapesten.

14 évesen mentem el Pécsről, attól kezdve lényegében egyedül éltem, kollégista voltam Budapesten. Saját magamnak kellett megvennem a gazdaságos Túró Rudit.

Nehéz volt a váltás a zenélésről?

Volt egy borzalmas időszakom, amikor jött az ínhüvelygyulladás. Akkor azt mondták, hogy pár hétig nem hegedülhetek. Kaptam egy olyan sírógörcsöt, ami másfél órán keresztül tartott, addig, amíg a tüdőm bírta, pedig nem vagyok nagy sírós. El sem tudtam képzelni azt, hogy akár csak egy hétig nem nyúlhatok hozzá a hangszeremhez. Utána egy lassú és kellemetlen küzdelem kezdődött. Mindenhova elmentem – még majdnem hogy boszorkányokhoz is -, hogy gyógyítsák meg a kezemet. Volt minden: lézer, fizikoterápia, lámpázás, kenőcsök, injekciózás, gyógytorna, a műtét is szóba került. 16 éves koromban azt kellett éreznem, hogy rokkant vagyok, és az nem volt túl kellemes. A vége az lett, hogy nem folytathattam a zenetanulást.

A színészet honnan jött?

A Konzervatóriumban volt egy énekes lány, és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy lesz a Társulat című válogató tévéműsor. Szerettem az István, a királyt, és jelentkeztem. Ott szagoltam bele a színészetbe, ott ismertem meg sok olyan embert, akiktől elkezdtem tanulgatni a szakmát. Háttéremberekről beszélek elsősorban. Novák Péter és Zsuráfszky Zoltán koreográfusok, Károly Kati, aki hangmester volt a műsorban, és aki énekmesterem lett utána. Ott volt még az Aradi Imi is, aki szinten benne volt a Társulatos csapatban, és ő kérdezte meg, hogy miért nem megyek a Színműre, hiszen az nekem való lenne. Így kerültem a Színművészetire.

Zenés vonalban gondolkodtál?

Én akkor azt sem tudtam, hogy mi az a Színművészeti. Nem is nagyon jártam színházba. Zenés színházat láttam elsősorban, és abból sem a színház része érdekelt, hanem a zenét figyeltem, abból az irányból közelítettem meg a színpadi történéseket is. Szerencsémre úgy alakult, hogy pont zenés osztály indított Novák Eszter és Selmeczi György, ahova elsőre felvettek. Ha akkor nem vesznek fel, akkor szinte biztos, hogy én most nem ülök itt.

Amikor a diplomát a kezedbe kaptad, nem maradtál Budapesten. Voltak más ajánlataid? Hogy alakult az, hogy visszajöttél Pécsre?

Voltak ajánlatok, de nem voltak eléggé konkrétak. A pécsi az volt és azt gondoltam, hogy a Méhes Lacitól van mit tanulnom, és azt tudtam, hogy itt élő zenekarral lehet énekelni. A Csárdáskirálynő csodálatos zene, még ha színpadilag nem is sikerült megszeretnem. Nagyon jó és erős szakmai gyakorlat volt minden szerep, amit itt eljátszhattam.

Miért nem sikerült megszeretned a Csárdáskirálynőt?

Nagyon egyszerű. Nem voltam benne jó, nem tudtam felszabadulni, mert szerintem az Edvin herceg nem volt jó szerep nekem. Ha valaki már egy érettebb énekes, annak jóleshet elénekelni egy ilyen operett főszerepet. 22 évesen, amikor az embernek még ott van a tojáshéj a fenekén, és azt sem tudja, hogy milyen színpadon állni, az életében nem énekelt még nagy zenekarral operettet ennyi ember előtt, és ráadásul van egy kellemetlen háttér, hogy ezért még fizetnek is az emberek, az borzalmas teher. Az éreztem, hogy eljönnek a nézők és több ezer forintot fizetnek azért, hogy nézzenek, én pedig bemegyek a színpadra, és biztos nem erre gondoltak, hogy az lesz, amikor engem látnak. Én így éltem meg. Aztán fokozatosan otthonosabb lett a helyzetem. Következő évben volt János vitéz, a Kamarában a Kripli, jött a Mágnás Miska. Egyre jobban éreztem magam a társaságban, a színpadon, a közönséggel. Közben Eszenyi Enikőnek egyre konkrétabb ajánlatai voltak, és az akkori első feleségem megállapodott egy budapesti színházzal. Ez is erősen közrejátszott abban, hogy elmentem a Vígszínházba.

Ez négy éve történt?

Igen. Egy konkrét szerepemről tudtam a Padlásban, illetve Enikő nagyon szeretett volna Jézus Krisztus Szupersztár előadást, de az nem jött össze. Ezzel párhuzamosan történt az, hogy Stohl Buci nem tudta végigcsinálni a Jó estét nyár, jó estét szerelmet és átvettem tőle a főszerepet. Nagyon feszített próbafolyamatba kerültem, nagyon sokat tanultam Presser Pici bácsitól és Szász Jánostól. Azonnal mélyvíz lett.

Egy hogy élted meg? Magabiztosan? Izgalmakkal?

Mindig úgy éltem az életemet, hogy mindig minden meg kell tennem azért, hogy amit éppen csinálok, azzal el tudjak számolni. Minden nap kell az érzés, hogy minden megtettem azért, hogy az előadás jó legyen, hogy tanuljak, hogy fejlődjek, másképp nem tudom nyugodtan lehajtania a fejemet este a párnára. Aláírtam egy papírt, tudtam, hogy egy évadon keresztül ott kell dolgoznom, és a munkát a lehető legjobban kell elvégeznem, a lehető legtöbb energia befektetéssel.

Nem lett túl sok a feladatod a Vígben?

De, sok lett, és annak is volt a következménye, hogy idén kértem a „kettőzést” A Pál utcai fiúkban. Szívügyem, de az nem lehet, hogy lerokkanjak 30 évesen. Tanultam a hegedülésből, azt is túltoltam, az zenélést is túlzottan akartam csinálni.

Nagyon jó akartál lenni?

Nem úgy mondanám. Inkább nagyon belefúrtam a fejemet, és nem gondolkodtam viszonylatokban és nem tudtam kibújni belőle. Amikor az ember nagyon belemélyed valamibe, akkor azt hiszi, hogy az a világmindenség, és abból nem tud kimászni. Az már veszélyes szint, mert nem érzi az ember, hogy mit és mihez képest tesz. Egy színésznek a társadalmi jelenségeket is követnie kell. Nem a divatról beszélek. Követni kell a világ eseményeit, és azt, hogy a környezetében mi történik a színház falain kívül. Ezt nem tanították, és ha mániákussá válunk, csapdába tudunk esni. Azok, akik foglalkoztatnak, és úgy hívják, hogy munkáltatók, ők nagyon örülnek annak, ha mi 0-24-ben dolgozunk, de nekünk tudnunk kell azt, hogy az annál fontosabb az, hogy emberek maradjunk. Nem gyalulhatjuk le magunkat, a saját lelkünket.

Milyen volt A Pál utcai fiúk próbálni? Mennyit éreztetek meg abból, hogy milyen energiák vannak? Milyen volt megélni a sikert, hogy tudtad feldolgozni?

Az elején több szempontból szkeptikus voltam. Féltem a zene egyszerűségétől. Féltem, hogy Geszti Péter játékos szövege mennyire tükrözi vissza azt a világot, ami a Molnár Ferenc-i hagyomány. Aztán ahogy alakult a próbafolyamat, ahogy a zenén, a szövegen együtt dolgoztunk, és ahogy Marton László segített nekünk, úgy a szemünk láttára formálódott maga az anyag is. Horváth Csaba a mozgásokba hozta az ő lelkét és energiáját. Dés Andris, Laci fia sokat jött be a próbákra segíteni, nagyon sok ritmust hoztunk össze vele, bár a ritmusos koreográfiáknak csak a 20-30 %-a került be a végleges verzióba, de amit csináltunk, az volt az, ami miatt a csapat elkezdette csapattá válni. Elkezdtük tényleg a grundon érezni magunkat.

Megnéztem itt Pécsett az előadást, és még mindig érezni ugyanazt az energiát. A társaságot örökre összekovácsolta az előadás?

Úgy érzem, hogy ezeket a próbafolyamatokat, a közös pillanatokat, az előadásokat nem fogjuk soha elfelejteni. Vannak kiemelkedőbb pillanatok, amikre konkrétan emlékezni fogunk, arra, hogy hogyan kötődünk egymáshoz. Már most vannak páran, akik elszerződtek vagy el fognak, és ilyenkor persze megy tovább a „buli”, de ha nem lehet velük egyeztetni, akkor sajnos jönnek a cserék, a beugrások, ami nagyon nehéz, mert megérezzük lelkileg, hogy ezek a változások nem mindig tesznek jót. Van, mikor vérfrissítésként is tud hatni ez, de mi most küzdünk az új helyzettel.

Hogy élted meg a rajongást, azt, hogy egyszer csak a művészbejárónál a fiatal lányok tömegesen akartak tőled autogramot kérni?

Nem tőlem akartak autogramot kérni, hanem A Pál utcai fiúktól. Sokkoló volt, nem tudtam vele mit kezdeni, mert hirtelen jött, aztán később azért nem tudtam, mert elkezdtem felfogni. Ezzel nem lehet mit kezdeni, ezért az lehet rá mondani, hogy ez nem Wunderlich Józsefnek szól. Nem szabad, hogy az ember személyi kultuszt építsen maga köré, bármennyire is kifizetődő lehet pénzügyileg. Fontos, hogy az ember a ne adja el a lényét. Az Boka János, akitől aláírást kérnek, attól a Boka Jánostól, aki szereti és megmenti a Nemecseket. Én is szeretem Boka Jánost és Nemecseket, de én Wunderlich József vagyok.

El lehet szállni, látunk rá sok példát.

El lehet, de ha az embernek van elképzelése az életről, ami konkrét értékek mentén halad, akkor megérzi az ember, ha azt szem elől téveszti. A kis finom jelek ott vannak az emberben. Velem is, mással is történik olyan, hogy elkezdünk rossz irányba menni, de olyankor hallgatni a belső hangunkra. Hívhatjuk lelkiismeretnek, vagy bármi másnak.

Nagyon sokat kaptál az elmúlt négy alatt a Vígszínháztól. Munkát, szép szerepeket, barátságokat kaptál, és egy feleséget. Lassan egy éves lesz a kislányotok.

Igen… Erre most mit mondjak?

Ez annak a döntésnek köszönhető, hogy a Vígbe szerződtél?

Annak is, de ez nem ennyire fekete-fehér. Hogy tudom megköszönni a Vígszínháznak? Oda állok vele szembe és azt mondom: köszönöm Vígszínház? Vagy felmegyek az igazgatói irodába és azt mondom: köszönöm Enci? Igen, hálás vagyok a Vígnek, és igyekszem úgy csinálni a szakmai munkámat és az életemet, hogy egyre erősebb felelősségtudat legyen bennem. Az a legnehezebb része a szakmának, amikor elkezdjük érezni, hogy figyelnek ránk, akkor azt mondhatjuk, hogy ebből hozzunk ki minél több pénzt, nagyobb karriert. Amikor fokozottan figyelnek rám, akkor kellene valami fontosat mondanom, és az nagyon nehéz, miközben úgy kell viselkednem, hogy ne okozzak senkinek csalódást. Ez egy idő után nem megy, mert nem tudok mindenkinek jót tenni, megfelelni a mások elképzeléseinek és az elvárásoknak. Ilyenkor megint oda jutok, hogy a belső hangom diktáljon. Az első és legfontosabb felelősségem a példamutatás, az, hogy úgy éljem az életem, hogyha abba más bepillantást nyert, akkor jó példát lásson, vagy arra hívjam fel a figyelmét, hogy ne engedje magát letérni arról az útról, ami ki van a számára jelölve.

Az, hogy kevesebb szerepet vállalsz, az a kislányod miatt van?

Is. Ezek a dolgok egymásba fonódnak. Nagyon sok volt a munka, nem túlzok, hogy sok kollégámmal együtt azon a szinten éltünk, hogy örültünk, ha el tudtunk menni a WC-re. Havi 30 körüli átlagos előadásszám már a helyzet, amikor az színész nem tudja a lelkét újratölteni. A lelki energiánk nem végtelen, elveszíthetjük a minőségét, és semmi nem ér annyit, hogy az megtörténjen, mert akkor a színpadon sem tudjuk azt a minőséget nyújtani, ha nem tudunk minőségi lelki életet élni.

Te mivel töltekezel?

Családdal.

Zene?

Zene is. Ha éppen alszik a Julika, akkor felrakom a „fülest” és zenélgetek. Van egy kis elektromos zongorám, és amíg zenélgetek, aludni tud Julika és anya. Így nem zavarom őket, de már volt, hogy Kata hozzám vágott egy párnát, mert annyira kopogtak az ujjaim a billentyűkön. Sportolni mostanában kevesebbet tudtam a sérülések miatt, de nagyon hiányzik.

Mit sportolsz?

Szinte a megszállottságig szerettem futni, amíg nem jött a térdszalag szakadásom, ami tavaly májusban, az évad végén történt. Addig nagyon sokat futottam a Margitszigeten, ami közel van a Vígszínházhoz. Napi egy-két kört lefutottam, ami 5-10 kilométer, és akkor éreztem jól magam és azt, hogy harmónia van. Az volt a legnehezebb a sérülésemben, hogy nem mozoghattam annyit, mint amennyi jólesne. Amíg itt voltam Pécsett, akkor a Mecsekben rengeteget futottam.

Szoktál Pécsre jönni?

Ritkán, amikor nagy nehezen elszabadulok. Anyukámhoz szoktam jönni, és a még itt élő tesóimhoz. Hárman már Budapesten vagyunk, hárman még itt vannak Pécsett.

Úgy érzed, hogy a helyeden vagy?

Jövőre talán a helyemen leszek, mert A nagy Gatsby-n kívül nem vállaltam bemutatót a szezonban. Megmondtam Eszenyi Enikőnek, hogy ha más új előadásba betesz, akkor elmegyek gyesre vagy gyedre, és akkor engem egy évig biztos, hogy nem lát, de lehet, hogy több évig. Jó, nem egészen így történt, de a lényeg, hogy megegyeztünk abban, hogy szükségem van pihenésre, és a lányomnak szüksége van apára, a feleségemnek pedig férjre. Eltolódtak az arányok, kevesebbet tudtam magammal és az életemmel foglalkozni. Nem szeretnék kiégni, láttunk erre más sok negatív példát a művészvilágban.

Mesélj Julikáról, miket csinál?

Nem tudok róla mesélni, mert annyira csodálatos. Akinek van gyereke, az tudja úgy is, akinek meg nincs, az csináljon.

Lesz testvére?

Igen, nagyon szeretnénk.

Ha 5-10 év múlva beszélgetünk, akkor a Vígszínházban leszel?

Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy 5-10 év múlva is hasonló dolgokkal szeretnék foglalkozni. Színházzal, zenével, a családommal.

Még egy szerepről kérdezlek, amit a Pesti Színházban mutattatok be. Brecht Baal című darabjáról. Abban te vagy a főszereplő, aki egy olyan figura, aki önpusztító művész. Ez a szerep segített bizonyos felismerésekben?

Szerencsére inkább fordítva volt. Nekem van egy erős értékrendem, amit a szüleimtől kaptam. Ide jártam a katolikus iskolába, de nem feltétlenül az egyházról és a katolikusságról beszélek, hanem arról, hogy nagyon erős hitet kaptam tőlük. Mondhatni, hogy szegények voltunk, és nyolcan éltünk egy 60 négyzetméteres panellakásban. A kortársaimnál az tapasztalom, hogy a szülők rég elváltak, vagy nem is akarták már azt a gyereket… Családi szempontból teljes egészet kaptam, és azt, hogy törekedjek a teljesség felé. Én nem a Baalból kezdek rájönni valamire, hanem nekem van egy értékrendem, amihez képest el tudom helyezni ezt a szerepet. Tudom értékelni az elszántságát, a mániákusságát, a tehetségét, és még sok mindent. Ugyanakkor tisztán látom azt, hogy van egy pont, ahonnan kezdve tudom, hogy milyen döntései okozzák azt, amelyek miatt távol kerül önmagától, vagy attól a lehetőségtől, ami lehetett volna az a tehetség, aki nem pusztítja el magát. Én ez alapján próbáltam megfogni a szerepet, a darabot, és ez nagyon izgalmas színészi feladat, nem hagyja nyugton az embert.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is.