Csizmadia Attila 
Kulcsár Edinával, Müller Ritával és Őri Katalin festőművészekkel beszélgettem közös kiállításuk kapcsán. Kiállításuk december 1-ig tekinthető meg a Barabás Villa Galériájában.
Fotó: Sándor Katalin
Corn&soda: A festményeitekben erősen jelen van a természet és a spiritualitás. A hasonló szemléletetek az alapja a tematikának?
Őri Katalin: Egy antropozófiai megközelítésű festészeti akadémián találkoztunk, a Napúton, közös szemléletünk gyökere innen származik. Mind a hárman eljutottunk oda, hogy keressük a saját női minőségünket, forrásunkat, nem csak lelki, hanem szellemi téren is. Keressük azokat a művészi eszközöket, témákat, melyek a lelkiségtől a szellemiség felé érkeztetnek meg minket is, a nézőt is. A képi megjelenítéssel ennek átmeneteit igyekszünk kifejezni.
Egy éve dolgozunk a természet szakrális bemutatásán, a natura témán, mely a közelmúltban egy gödöllői kiállításunkon volt látható.
Kulcsár Edina: Mindegyikünk a saját terében fest, de latjuk egymás képeit folyamatában, beszélünk róla. Egyszerűen, őszintén, szakmai szemmel: ez a piros túlharsog mindent…egy kis sötét kármin jót tenne neki…ilyenek.
Reflektálunk egymásra és inspirálódunk egymás képeiből. Ez akarva akaratlanul működik. Eleinte szabadkoztunk, ha továbbvittünk egy-egy motívumot, gondolatot vagy hangulatot a másik képéből…most már egyértelműen örülünk neki, mert ez az egyik ajándék a közös munkában.
Ez a „hármasság” állandósul?
Müller Rita: Nyitottak vagyunk egymás felé. Azzal, ahogy alkotunk, hatunk egymásra, miközben mindenkinek megvannak a saját témái és egyéniségére jellemző alkotó folyamatai is. Sok visszajelzést kaptunk arról, hogy láthatóan „egy világot” képviselünk, de ha valaki több időt szán arra, hogy megnézze a képeket vagy elbeszélget velünk, akkor felfedezheti az egyéni hangokat, a temperamentumokat, hajlamokat is. Jó ez a kettősség.
A festészethez hogyan érkeztetek el?
Müller Rita: Iparművészként, textiltervezőként végeztem és a selyem lett AZ anyagom, kendőket, képeket, enteriőr textileket tervezek és festek. Mindezt otthon, egymagamban. Ezt egészítette ki a közösségi alkotás, amely lehetőséget adott arra, hogy művészként mélyebben megismerkedhessek az olajfestészettel. Olyan alkotóközösségre találtam, ahol megtapasztalhattam, milyen másokkal együtt gondolkodni, témákat együtt körüljárni, többedmagammal festeni és így a másik munkafolyamatában jelen enni. Meghatározó tapasztalat és remek iskola volt látni, hogy a másik ember hogyan old meg valamit, esetleg hogyan küzd, hogy fest akár technikai, akár emberi szempontból.
Kulcsár Edina: Sokszorosító grafikus szerettem volna lenni. Fekete fehérben láttam a világot. Szentendrén éltem, már megszületett az első gyermekem, egy festőnek dolgoztam, mint segéd. Óriási vásznakra festettünk, gyönyörű világos műteremben. Hatalmas tubusokból nyomtuk ki a színeket, mindent beterített a terpentin és a cigiszag. Ott már tudtam, hogy ezt akarom, de valahogyan másképpen. Évek óta festettem mát a saját szép képeimet, amikor egyszer csak kiüresedtem ebben. Lett pár megválaszolatlan kérdésem. Miért van festészet a világban? Kit érdekel ez? Kinek festek? Mit? Mire jó, ha valami szép? Ilyenek…
Ezek a kérdések vezettek a Napút Művészeti Akadémiára.
Őri Katalin: Grafikusnak indultam, s az alkotásokból születő kérdések által kezdtem foglalkozni vallásbölcselettel és asztrológiával. A képzőművészetnek sok területét kipróbáltam, a kisplasztikától, restaurálástól a festészetig. A művészettel való kapcsolat nekem szerelem. A Napútnál pont a festés került előtérbe, illetve a szellemiség adta inspiráció. Szeretném összeérkeztetni magamban az intellektuális tudást, a szellemi megnyilvánulásokat, hogyan lehet a legnagyobb természetességgel mindezt ábrázolni. Szeretem becsukni az ajtót, amikor alkotok, de teljesen más atmoszférája, íze van annak, hogy hárman lelkileg, szellemileg össze vagyunk hangolva, és úgy tudunk egymásnak adni és segíteni. Közben mindenki benne marad a saját világában. Mindig van közös pont, téma, erőt adó inspiráció. Ez visszatükröződik a képeken.
A múlt században gyakoriak voltak a művészeti csoportosulások, illetve a közelmúltban elsősorban a szentendreiekről lehetett tudni. Újra feltámadt erre az igény?
Kulcsár Edina: Ez érdekes, mert egyfelől a festőről él egy kép, hogy magányosan áll az állvány előtt , nincs semmi és senki csak a saját világa… Másfelől meg nyomon követhetőek a művészettörténet folyamán, az izgalmasabbnál izgalmasabb festőcsoportok. Azt gondolom, igény volt és van is arra mindenféle alkotásban, hogy megmutatkozzon és talán legelsőnek szakmai közegben.
A szentendreieket, ha a Vajda Stúdióra gondolsz, a barátságon túl összeköti a közös alkotás több területen. Zenekart alapítottak, happeningeket csináltak, létrehoztak egy fesztivált, és tematikus kiállításokban, közösen gondolkodtak. És nagyon nyitottak a fiatal művészek felé.
Müller Rita: Az alkotás iránya kétféle lehet. Ér kívülről egy élmény, ami megragad vagy elgondolkodtat és történhet belül valami, ami mélyen felkavarja az embert. Mindkét történés egyformán alkotásra késztet. Arra törekszünk, hogy bármelyik irányból is érkezzünk a vászon elé, képeink a többi emberhez is szóljanak, az alkotás ne maradjon csupán technikai kérdés vagy az önkifejezés eszköze.
A közösségi alkotás ebben sokat adhat a művésznek, ezt mindhárman megtapasztalhattuk már, ragaszkodunk is hozzá.
Hogyan tudnátok megfogalmazni a művészi missziótokat?
Őri Katalin: Ezekben a képekben nagyon sok megdolgozott, átalakult belső tér van. A színekben, a formákban a felemelt minőséget szeretném adni, amit ha valaki megnéz, és megszólítja, akkor őt is emeli. Nem az a célom, hogy tükrözzem a mai lefelé húzó tendenciákat a világban, hanem olyan örök érvényű, részben személyes tapasztalásokat megjeleníteni, amitől az embernek kedve támad Létezni, tovább menni.
Müller Rita: Az alkotó ember manapság gyakran két szélső pont valamelyikének vonzásában találhatja magát. Könnyen megeshet, hogy kívülről érkező történések, érzéki benyomások egyoldalú hatása alá kerül és az is, hogy belemerül saját belső érzés és élményvilágába és ki sem lát abból. Felmerül a kérdés, hogy ebben hol kap helyet a befogadó, a külvilág, ahová a képek készülnek? Manapság milyen képekre éhesek az emberek, otthonok, közösségi terek? És ha elindulunk ebbe az irányba és lesznek erre válaszaink, ott a következő kérdés, hogy ehhez milyen alkotói hozzáállás és jelenlét szükségeltetik? Ilyen kérdések mentén dolgozunk…
Kulcsár Edina: Ha végignézed a képeinket, jellemzően sokrétegű, megdolgozott színvilágú. Ábrázol, de nem túl konkrétan, mert meghagyja a lehetőséget, neked, nézőnek, hogy kérdezz, hogy kíváncsi legyél. Beenged.
Feladatomnak érzem, hogy harmóniát teremtsek. Akár abból is, ami látszólag harmóniába hozhatatlan. Keresem a szépet, a szépen keresztül a harmóniát, a harmónián keresztül a békét. Ha elég bátor lennék, azt mondanám, amit Donnersmack kimond katartikus erejű, a „Mű szerző nélkül” című filmjében: „Minden, ami szép, igaz.”
Őri Katalin: Nagyon fontos, hogy nem direktben akarunk valamit közölni, meghagyjuk a nézőt a saját szabadságában. Az egység részeseivé kívánjuk tenni, bejöhet egy hangulat, egy atmoszféra, vagy egy emlék, mely kérdéseket szül.
Szerintetek festményeitek okozhatnak katartikus élményt?
Őri Katalin: Igen. Mi nem az intellektualista, konceptuális vonalat akarjuk követni. A régi világból át akarjuk menteni az újba azokat az értékeket, amelyek mindig velünk vannak, de ezt személyes élményből kiindulva tesszük.
A képeitekben jelen van a szakralitás, de nem erőltetetten.
Őri Katalin: Igen, mert a természet önmagában a szakralitás.
Ha elmegyek egy nagyobb kiállításra, akkor úgy érzem, hogy befogadhatatlan mennyiségű kép zúdul rám. Egy idő után már olyan érzésem van, mint amikor túleszem magam. Hol van a kiállítások helye ma a festészetben?
Kulcsár Edina: Ez bennem is kérdés. Mérhetetlen mennyiségű képpel vagyunk körbevéve. Amerre csak nézel, képet látsz: képernyőn, plakáton, kicsiben, nagyban, ugyanazt sokszor és mindig mást. Hozzuk, visszük, kapjuk, küldjük, csomagoljuk, tömörítjük, és közben érezhetően hiány van az igazi képekből. Sorban állnak az emberek, a nagy kiállítások jegypénztáránál. Vajon mire vágynak?
Emészthetetlen képi világban élünk. A képek igenis hatnak ránk és már kontrollálni se tudjuk, hogy hogyan.
És jogos a kérdés, hogy hol a helye a mai világban a képeknek. És, hogy milyen képeknek… Közösségi terekben? Iskolákban? Kórházakban?
Müller Rita: A közösségi terekbe, otthonokba kellene visszaszivárogtatni a képeket, vagy akár orvosi rendelőkbe, mert lenne mit lecserélni. Kismamák, gyerekek, gyógyulni vágyók várakozás közben csempét, orvosi üzeneteket és gyógyszerreklámokat néznek. Képzeljünk el egy várótermet odaillő, szép, harmonikus, festményekkel.
Visznek haza a képeitekből?
Kulcsár Edina:
Igen.
Nagyon szép történetek kapcsolódnak a vásárlásokhoz.. Egyet elmondok: a nő kiválasztott egy festményt, elhozta a férfit, akitől szerette volna ajándékba kapni. A férfi megnézte a képet, kifizette, de végig zavarban volt, arra gondoltam, hogy nem tetszik neki a kiválasztott kép, de nem akar megbántani a véleményével egyikünket sem. Miután elmentek, a Férfi küldött nekem egy üzenetet: „…ott nem tudtam elmondani, de mostanra megfogalmaztam, hogy ez a kép, amit lefestettél egy egész pontos belső képem…köszönöm…”
Köszönöm a beszélgetést.
