Kertész Judit 
Ez történt tavasztól nyárig. Krusovszky Dénes új regénye.
Sercegnek a tollak Koroknai János magyaróráján. A tanár ahogy kinéz az ablakon, miközben a dolgozatot író diákjai között sétál, csak csupasz faágakat lát. Az idén elmarad a gyönyörű tavasz ebben a kelet-magyarországi kisvárosban. A friss levelek sorra megsárgulnak és lehullanak. Történik még pár megmagyarázhatatlan dolog, ami nem hagyja nyugodni a magyartanárt. Érthetetlen módon egyszerre elpusztul 4000 liba, eltűnik Porkoláb, a libatelep őre, tudja meg barárjától a város állatorvosától. A hosszas vizsgálatok, nem hoznak eredményt. Az állatorvos, Martinek Laci felesége azt tapasztalja a jógaóráin, hogy mindenki hisztérikusabb, mintha valami lenne a levegőben. Mi történik itt? A városban kezd kitörni a pánik, mindenféléről sugdolóznak az emberek, a tanácstalanság, a kétségbeesés egyre nagyobb méreteket ölt. Mennek a találgatások, hogy mi lehet ez.
„A rendőrség esténként hangosbemondókkal felszerelt autókkal járta a várost, hogy mindenkit nyugalomra intsen, ám úgy tűnt, a kihalt utcákon visszhangzó hatósági szólamok is inkább csak a szorongást erősítették az odabentről hallgatózó emberekben. A nyugtalanság, mint egy ismeretlen járvány, megállíthatatlanul terjedt, és észrevétlenül, akár egy rádióhullám, de vitathatatlan erővel hullámzott a levegőben a kétségbeesés.”
A városvezetés végsősoron nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem történik semmi. Az iskola vezetése hasonlóképpen tanácstalan. A kormány által vezérelt média, vagy csak egyszerűen kurázsi hiányában a valóságot bemutatni képtelen újságírók sem vetnek fel értékes, előremutató kérdéseket, a diákok viszont petíciót írnak, tüntetést szerveznek.
A szürreális történet mögött valós világunk sejlik fel. Hogyan reagálhatunk váratlan, vagy nem váratlan természeti katasztrófákra? Hogyan lehet lavírozni ebben a helyzetben, hogyan, lehet, hogyan kell itt élni, megőrizni az emberséget, ezt próbálja megtalálni Koroknai is. „Azt kérdezte magától, hogy vajon megszokni lehet-e majd? Bizonyára igen, és máris beleborzongott a gondolatba, hogy adott esetben, ha minden így marad, ez lesz az új norma, és az emberek majd ezt is elfogadják, ahogy minden mást is mindig elfogadnak, akár valóban nincs más választásuk, akár csak, ha azt hiszik, hogy nincs.”
A tanár nem működik együtt a korrupt, tehetetlen, beszari városvezetéssel, a diákok mellé áll. De ahogy a rendőrparancsnok szavai jutnak az eszébe, „hogy próbáljanak meg észszerűen viselkedni,” felmerül benne a kérdés, hogy „mit jelent vajon az észszerűség egy ép ésszel felfoghatatlan helyzetben?”
Koroknai magánéletében is rengeteg megválaszolatlan kérdés, tisztázandó dolog van. Bátyjával való viszonya meglehetősen hűvös, vagyis nem mer vele őszintén beszélni, úgy tűnik az ügyvéd úr diktál, ő az úr a háznál. Talán az anyagiak miatt, hiszen ő fizeti az anyukájuk otthonban tartózkodásának költségeit, és ezt nem szégyelli odavágni testvérének. Koroknai meg gyáva, az egész emberben van valami kisebbrendűségi komplexus, mindenkivel szemben, kevés önbizalma van, nem hisz abban, hogy meg tud csinálni dolgokat, hogy jól tudja tenni a dolgát. Nem határozott, nem tud gyorsan dönteni, leginkább sehogy, hezitál. Kicsit szerencsétlen a nőkkel is meg úgy egyáltalán, pedig jó érzésű, értelmes, nyitott gondolkodású, szereti a diákokat, általában az ő oldalukon áll, de ezt sem sikerül mindig jól kifejeznie.
Rendszeresen jár édesanyjához az idősotthonba, próbálja megfejteni anyja titkát is. Amikor egy szintén az otthonban lakó nénitől megtud valami apró részletet, a tények felkutatására indul, de nem jár eredménnyel. Titok marad számára anyja sorsa. Koroknai az egyetem elvégzése után költözött vissza Budapestről az édesanyához, nem akarta egyedül hagyni édesapja halála után, meg egy csúnya szakítás is a háta mögött volt, úgy gondolta jót tesz neki, ha otthon tölti a nyarat, aztán ott ragadt. Az édesanyja egy egyszerű szerény háziasszonyként élte az életét az apja mellett. Legalább is ő így látta, aztán az apja halála után az anyja elkezdte habzsolni az életet, úgy öltözködött, olyan dolgokat csinált, amiket azelőtt sosem. Majd az egyik pillanatról a másikra összeomlott, otthonba került „befészkelődött az idősotthonbeli ágyon a pokróc alá, és ott konzerválta magát.” Koroknai nem értette mi történt vele.
Az olvasó a regény második részében láthat bele egy kicsit az édesanya életébe. Nekem nagyon tetszett ez a flash back, gyönyörűen árnyal, illeszkedik a regénybe. Nagyon szépen, természetesen, ösztönösen vannak tálalva az anya gondolatai. Ahogy egybemosódnak az éppen zajló eseményekkel, ami eleve egy visszaemlékezés, és ezekbe bele-belefolynak az anya emlékei, ami bármiről eszébe jut, szép ahogy váratlanul felötlenek a gondolati, azt hiszem, pontosan ilyen az élet, hogy mindenről eszedbe jut valami, kicsit elgondolkozol rajta, aztán mész tovább, gyönyörűen olvad egybe az egész. Számomra talán a könyv legszebb jelenete, amikor a gyerek Koroknai egy fotót készít az édesanyjáról, amikor éppen indulnak a testvérével, és az apjával, de ő még kiugrik a kocsiból és lő egy képet az udvaron álló édesanyjáról, ami életlen, komponálatlan, de feltétlenül el kell készülni ennek a képnek, amiről akkor még nem tudja, hogy örökre vele marad.
„Eszébe jut hirtelen az a dal. Dudorászni kezdi mosolyogva. Tényleg, milyen bugyuta kis szöveg, de azért jó kedve lesz tőle. Végül is a dúdolás mindig segít. Egyedül áll a fényben, a nyitott konyhaablak mögött. A fiúk már beültek az autóba, el sem köszöntek tőle. Mihály a kaput nyitja, kicsit meg kell emelni a szárnyait, különben beleakad a földbe. Átgurul az autó, aztán megáll ismét. Be is kell csukni maguk mögött. Megint hallja a verebek csivitelését, pedig Venkék nem kapcsolták ki a rádiót. Pokoli forró nap lesz, remeg a levegő a murvás út fölött. Mihály emeli a kaput, és tyúklépésben teszi vissza a helyére. Kinyílik a kocsi hátsó ajtaja, a kicsi ugrik ki rajta. Na, vajon mit hagyott itt? A félig nyitott kapun beszalad, aztán megtorpan az udvar közepén. Valami van nála, emeli a kezét. Meredten figyeli az asszony, aztán odainteget neki. A fényképező villan egyet. Ezért szaladt volna vissza? Nem lehet kikapcsolni a vakut a legragyogóbb napsütésben sem. Már lohol is újra a kocsihoz a gyerek. Hogy juthatott eszébe, hogy pont itt csináljon egy fotót? Nem lesz azon semmi. Mihály a másik kapuszárnyat is visszazárta, beszáll ismét a vezetőülésre, hátra se néz. Csikorognak a kövek a kocsikerék alatt, fehér por száll fel. Csönd lesz hirtelen, se rádió, se verébcsipogás, egy pillanatra minden elhallgat. Nem mozdul az ablakból, néz a többiek után, pedig azok már messze járnak. Itt hagyták megint. Tovább dúdol magában. Egyre hangosabban szól belül a dal.”
A külső és a belső világ váratlan, érthetetlennek tűnő számtalan eseményét zúdítja ránk a szerző, melyeket aztán a főszereplővel együtt próbálunk felfejteni. A három részre osztott műben majdnem végig fenntartja a feszültséget, izgatottan várjuk a végkifejletet. Kár, hogy a regény harmadik részére elfárad ez a jól összefogottság, ez a feszes tempó, unalmas, felesleges részek jelennek meg, eltűnik a korábbi életközeli természetesség. És hiába várjuk izgalommal például, hogy mi lett Koroknai egyik diákjával, nem tudjuk meg, elengedte a szerző. Persze szeretem én, ha nyitott egy mű, ha rám van bízva néhány dolog, itt valahogy nem erről van szó, valami hiányt érzek. Aki olyan szépen tud ábrázolni egy életet, mint a fent említett idézetben olvasható – ami talán kicsit hosszú egy kritikában, nem is szoktam ilyet, de ez annyira megfogott, hogy nem tudtam lemondani róla – attól kicsit többet vártam a regény utolsó harmadában is.
Koroknai végül marad. Egyetlen igazi barátja is elmegy, ő marad, itt marad egyedül. A anyja halála után már mehetne a városba, ahogy bátyja hívja is, de ő marad. Valami kimondatlan dolog miatt, amit magának sem tud megfogalmazni, marad. Ha korábban máshogy döntött volna és a várost választja, akkor már családos ember lehetne, de soha nem tehetjük fel ezt a kérdést, mi lett volna ha… akkor ő így döntött, hazajött. Kicsit lúzernek tűnik, de lehet, hogy mindannyian ilyen esendők vagyunk, nem tudjuk, hogy a döntéseinket, miért éppen akkor, miért éppen úgy hozzuk meg, de valószínű, hogy mindenkinek, éppen akkor és éppen úgy kell döntenie valamiért. Van, akinek el kell menni, és van, akinek maradni kell.
Krusovszky Dénes: Levelek nélkül Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
