Csizmadia Attila 
Folyatjuk azt a sorozatot, amelyben szerkesztőségünk tagjainak írásait jelentetjük meg. Reichenberger Rajmund újabb novellája olvasható rovatunkban.
Reichenberger Rajmund: Lidércnapló
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól…” (Zsoltárok könyve 23:4)
Szeged, 1728. július. 20.
Leonhardt von Rudolf vagyok, Szeged ideiglenesen kinevezett főügyésze. Ezen, feltehetőleg rövid naplót, két okból kezdtem el írni. Az első, egyben a legfontosabb, hogy én magam, illetve kollégáim és utódaim bizonyosságot nyerhessenek ép elmém felől. Figyelembe véve az elmúlt napok eseményeit, ezt feltétlenül szükségesnek találtam. A második ok pedig nem más, minthogy így otthonomtól távol, esetleges halálom esetén, amennyiben annak gyanús körülményei azt követelnék, hogy abban nyomozás induljon, megrendíthetetlen terhelő bizonyíték maradjon, mely reményeim szerint felfedné gyilkosaim kilétét.
Két napja kezdődött el századunk eddigi legmeghökkentőbb pere. Egy boszorkányper. Tudomásom szerint hasonló kaliberű ügy csupán csak egyszer volt eddig a történelem során, amely majd egy évszázaddal ezelőtt az Újvilágban, egy puritán közösségben zajlott le.
Beszámolók szerint az ügyben eljáró tisztségviselők körében nem voltak ritkák a lidérces álmok, melyekbe páran, a szóbeszédek szerint, még elméjük épségét is elveszítették. Mindehhez egészséges gyanakvásom a városban burjánzó korrupcióról adja az okát annak, hogy féltsem életem és testi épségem. Úgy hiszem, ennek fényében teljes mértékig érthető naplóírásom miértje.
A kihallgatások első körére ma délben került sor, a Szeged Városi Törvényszék auditórium maximumában. Reméltem a legjobbakat, hogy többre nem is lesz szükség.
A jelenlévők: Szeged városának főbírája, a pórnép kirendelt védője, illetőleg jómagam.
Az első vádlott Kökényné Nagy Anna. Helyi bábaasszony. Hosszú éveknek és nemes munkámnak köszönhetően évről-évre egyre jobb lettem az emberek kiismerésében. Nem kellett sok hozzá, hogy a vádlottnál felismerjem nehezen tolerálható természetét. Arrogáns, hirtelen haragú, és mindennek tetejében még ostoba egy nőszemély is. Kérem, ne értsenek félre! Tisztelem a szebbik nemet, sőt elismerem, nem ritka közöttük az eszes, művelt, kifinomult hölgy, ám ezen tulajdonságok egyike sem volt fellelhető az előttem álló perszónában.
Az őt vádoló tömegből a vádak tömérdektelenül zúdultak. Szárazság, jégeső, elpusztult háziállatok és barmok.
A tisztánlátás érdekében leszögezném, én önmagamat modern, felvilágosult személynek tartom, ennélfogva hiedelmek és babonák nem befolyásolnak döntéseim során. Elsődleges gyanúm volt, hogy a vádlottban csupán bűnbakot kerestek a fentebb említett természeti katasztrófákra. Abban az esetben, ha pusztán ennyi lett volna, talán nem is lettem volna hajlandó tovább hallgattam eme badarságokat. Azonban a rágalmak között voltak olyanok is, amiket nem hagyhattam figyelmen kívül.
Számtalan gyermek és szülőanya haláláról számoltak be, amik mind Kökényné szakmaiatlanságáról árulkodtak. Születendő gyermekek és anyáik védelmében nem engedhettük, hogy felmentést nyerjen a vádak alól. A boszorkányság vádjába ezek egyébként is beilleszthetőek, továbbá kihasználva az ilyen ügyek során még mind a mai napig élő eljárási folyamatot úgy vélem, sort keríthetek arra, hogy néhányat a korrupt vezetők közül is leleplezhetek.
Eme barbár, az egyéneket emberi mivoltukban teljesen megalázó kihallgatási módszerek, melyek inkább nevezhetőek vallatásnak, mintsem bírósági tárgyalásnak, oly gyomorforgatóak voltak, hogy a gyengébbik nem képviselői, sőt még néhányan a kevésbé erős idegzetű és gyomrú férfiúk közül el is hagyták a termet. Meg kell valljam, egy bizonyos ponton még az én sokat látott személyem is úgy elborzadt a látottak okán, hogy kénytelen voltam elfordítani a fejem.
A vádlottat két teremszolga egy a padlóhoz rögzített, fehér lepedős paraván mögé kísérte. Miután levetkőztették teljesen anyaszült mivoltára, a paraván felső és alsó részeihez kötözték végtagjait. Rajtam kívül a bíró, az ügyvéd, az orvos és a két teremszolga volt csak a paraván azon része felől, ahol a vádlottat láthattuk. Az orvos megbizonyosodott róla, hogy a vádlott tökéletesen rögzítve van-e, és belekezdett a vizsgálatba. Az Ördög bélyegét kereste a nő testén, amit egy furcsa alakzatú anyajegy képében úgy vélt, hogy meg is talált. A folt egy kétszer két centis ötszög alakúnak mondható forma volt, a hölgy egy intim tájékán. A kihallgatási módszer következő lépése a megbizonyosodás, aminek során egy tűt szúr a foltba. Ez a része a kihallgatásnak több mint fél órán keresztül zajlódhatott. Az alanyunk a foltba szúrt tűk hatására vérzett, ami azt bizonyította, hogy a talált anyajegy nem az Ördög bélyege, ám mivel egyetértettünk mind abban, hogy az ellene felhozott vádak súlyosak, úgy a boszorkányságot igaznak találtuk.
A fél órás kínzás végére Kökényné a boszorkányszervezetük több tagját, sőt, még vezetőjüket is megnevezte, aki nem volt más, mint Rózsa Dániel, a város egykori főbírája. Az ő kihallgatására holnap fog sor kerülni.
Szeged, 1728. július. 21.
Az éjjel egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Kökényné kínzásának emlékképei nem hagytak nyugodni. A kiáltásai, jajveszékelése és szitkai, melyek annyira ocsmányok voltak, hogy olyanokat úriember papírra nem vethet, egyre csak visszhangoztak a fejemben. Nyugalmamat ezek mellett az a gondolat sem segítette elő, hogy az általa megnevezettek között vajon hány lehet ártatlan.
Rózsa Dániel kihallgatása szintén délben kezdődött, ugyanott, ugyanazokkal a résztvevőkkel.
Feltehetőleg Kökényné egy korábbi pörölésük végett nevezte meg őt a kapitánynak. A tömeg felől érkező vádakat pedig nem tartottam másnak, mint rágalmaknak, amik a vádlott feltűnően gyors vagyonosodása, illetve a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodása végett született irigyeinek lehettek a hangjai.
A már korábban említett kihallgatási metódus alatt fény derült Rózsa Dániel egy olyan bűnére, ami mindannyinkat elképesztett. Amit mondott ugyan badarságnak hangzott, mégis arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a törökökkel szövetkezett. Ez pedig nem más, mint hazaárulás.
A mai napon az egyetlen, rendkívül hosszú kihallgatás után a többi vádlott auditálását elnapoltuk.
A délután akár kellemes is lehetett volna, mégsem éreztem annak. A meleg nyári szellő, ami a platánfás étterem teraszán cirógatta ráncos arcom, azt sugallta, hogy ez igenis egy szép nap, ennek dacára a fejemben kavargó képek és hangok egyre csak azt sulykolták, hogy sötét napok ezek.
Mikor az étteremből a szállásomat nyújtó hotel irányába vettem utam a macskaköves utcán, egy bájos fiatal lány jött velem szembe. Ahogyan közeledett, egyre biztosabb voltam benne, hogy ismerős, láttam őt a tárgyaláson. Léptei határozottak voltak, és jól láthatóan az irányomba tartott. Bűbájos arcáról jól leolvasható volt, komoly bánat gyötri szegény párát. Kócos haja árulkodott róla, hogy többször is beletúrt, kisírt szemei pedig oly vörösek voltak, mint a vér, mit mostanság sűrűbben láttam, mint szerettem volna. Egyenesen hozzám lépett és belekezdett mondandójába. Ám szokásom szerint, mikor idegen városban dolgozom, nem állok meg, így séta közben beszélgettünk. Megpróbálom idézni, bár meglehet, nem éppen ezeket a szavakat használta.
– Szép napot jó uram! – próbált a lány a tőle telhető legnegédesebb hangon megszólítani, de ezen keresztül is érződött, nem sok tartja vissza a pityergéstől.
– Szép napot kisasszony!
– Ön az új ügyész, igaz?
Mivel sejtettem, hogy az üggyel kapcsolatban keres, ezen meg sem lepődtem. Nem ő az első lány, aki megpróbál hatni rám, hogy egy kihallgatás előtt álló rokonát mentse. Szokványos tempómban és udvarias, ámde elutasító hangnemben közöltem vele, hogy nem beszélhetek folyamatban lévő ügyekről.
– Elnézését kell kérnem kisasszony, de amennyiben a folyamatban lévő ügyről szeretne társalogni, úgy sajnálattal kell közölnöm, hogy arról nem lehet szó!
– Kérem! Tudom, az anyám nem a legkedvesebb asszony, de nem tett ő semmi rosszat. Ígérjük, még a bábasággal is felhagy, csak engedjék kérem őt haza!
Ekkor jöttem rá, hogy ő Kökényné lánya.
– Ha attól tart kegyed, hogy édesanyját máglyán fogják megégetni, úgy biztosíthatom, ez nem fog bekövetkezni. Haza azonban nem engedhetjük. Több halál is meglehet többségük csupán közvetett módon, de az ő lelkén szárad, és ezért ön is jól tudja, börtön jár.
– Kérem, én bármit megteszek!
Ekkor egy sikátor mellett haladtunk el. A lány a testével benyomott engem, majd félreérthetetlen gesztust tett arra, hogy a bájait kínálja anyja szabadságáért cserébe. Finoman megfogtam a kezét a csuklójánál és elvettem az ágyékomról. Elköszöntem tőle, majd határozottabb léptekkel a hotel bejárata felé haladtam.
Szeged, 1728. július. 22.
Tegnap éjjel ismételten nem jött álom a szememre. Történetesen pont ez volt a szerencsém, ugyanis az éjszaka közepén egy hívatlan vendég állított be hozzám. Még most, mikor az esténként esedékes naplóbejegyzésemet írom is élénken él az emléke bennem. Az élmény olyannyira intenzív volt, hogy nehezemre is esik szavakba önteni.
Habár teljes mértékben éber maradtam és tudatomnál voltam, mégis olybá tűnt, mintha álmot látnék. Tisztában vagyok azzal, miként hangzik ez. Egymásnak ellentmondó állítások. Mégis őszinte becsületszavamat adom rá, hogy úgy történt minden, ahogyan azt leírom.
Az ágyamban hánykódtam álmatlanul. Bizarr kaparászó hangra lettem figyelmes, mely a szobám egy sötét sarkából hallatszódott, majd egy szempillantás alatt Kökényné lányát láttam a mellkasomon térdepelni. Ő volt az, de már nyoma sem volt benne a korábban látott bájnak. Arca oly torz volt, amilyet még addig sohasem láttam. Hegyes füleinek, éles fogainak és repedezett bőrének groteszk hatása egyszerre volt babonázó és félelmet keltő. Rémisztően reszelős hangjával egyenesen a fülembe suttogta szavait, miközben a belőle áradó förtelmes bűztől felfordult a gyomrom.
– Megtettem volna mindent, de te semmire sem voltál hajlandó!
Le akartam őt dobni magamról, de testem egyetlen porcikája sem engedelmeskedett akaratomnak. Behunytam szemem és csak imádkozni tudtam. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy szavakat tudjak formálni lebénult számon keresztül.
– Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum,…
Imám közben éreztem a mellkasomról elillanó nyomást, visszanyertem uralmamat testem felett. Ziháltam és verítékben úsztam. Ennek hatására álmatlanságomat áldásnak tekintettem.
Az eseménynek köszönhetően nézeteimmel szemben kételyek támadtak bennem. Kollégáimnak amint tudtam részletesen beszámoltam az éjjel látottakról. Meggyőződésük volt, hogy Kökényné lánya szintén boszorkány, így őt, pusztán beszámolóm alapján, kihallgatás nélkül is a tömlöcbe vetették anyja mellé.
A nap további részében említésre méltó esemény nem igazán történt. A vádlottak körében apróbb bűncselekményekről volt pusztán szó, úgymint rongálások, lopások, paráználkodások.
Egy tucat ember lett boszorkányság vádjában bűnösnek ítélve. A vádat igaz, még mindig nem tartom teljes mértékben igaznak, de egyikük sem ártatlan. Az ítéletet a főbíró holnap fogja kihirdetni.
Részlet Dr. Frigyes Károly, alvásproblémákra szakosodott neurobiológus, tanulmányából:
Habár az alvásparalízist ma már jól ismerjük, a történelem során számos olyan feljegyzés született, melyek arra adnak tanúbizonyságot, nemcsak hogy nem egy új keletű neurobiológiai rendellenességről van szó, hanem hogy eme a REM fázisban fellépő jelenség többször is befolyással volt bizonyos eseményekre.
Lokálpatriótaként egy olyan eseményt említenék, amikor az alvásparalízis befolyásolta az események folyamát, ami szülővárosomban, Szegeden történt meg.
Leonhardt von Rudolf Lidércnaplónak nevezett írásában a mai tudásunkkal jól kivehető, hogy a város akkori ideiglenes főügyésze eme problémával küszködött. Ám mivel akkortájt még ezt az állapotot, illetve hogy ez lenne a felelős a jelenség során fellépő hallucinációkért, egyáltalán nem ismerték, így azokat egy boszorkány tevékenységeinek titulálták.
A főügyész holttestére 1728. július. 23. napjának reggelén leltek. Mára már tudjuk, hogy a másodjára átélt alvási bénulás következtében szívroham érte, amit öreg, gyenge szíve képtelen volt kezelni.
Sajnálatos, hogy a tudatlanság, illetve a hiedelmek tizenkét ember máglyán való kivégzéséhez vezettek. A korabeli feljegyzésekből tudható, hogy az ügyész úr halálát a helyi boszorkánykör tagjai által elkövetett gyilkosságnak tartották, erre a következtetésre pedig naplója alapján jutottak.
Számunkra azonban sokkal érdekesebbet találhatunk naplójában. Az alvásparalízist megelőző, illetve kiváltó eseményeket, habár nem tudatosan, de tökéletesen leírta. A fokozott stressz, továbbá a kialvatlanság a legfőbb okok, amik a jelenséghez vezetnek.
Így mondhatni, hogy Leonhardt von Rudolf az iskolapéldája az alvásparalízisnek, illetve annak, hogy a történelem során, eme az agyban lejátszódó folyamat milyen jelentős hatással is bírt.
