Csizmadia Attila 
Bornai Tibor – akit elsősorban a KFT együttesből ismernek sokan – igazi mai reneszánsz ember. Zenél, zenét szerez, szöveget ír, énekel, fest, filozofál. Új rovatunkban a Lőj az ördögre! című regényéből (2009., Jaffa Kiadó) olvasható egy részlet.
Fotó: Szalóky Béla
„Mihály egyszer csak azon kapta magát, hogy dohányzik. Rászokott. Az apró cellában senki nem volt rá tekintettel, amikor még Nagyon Sok is bent volt, Nyúl és ő füstöltek rendületlenül, Mihály meg szívta a kifújt nikotinfelhőt. Aztán, amikor Nagyon Sok már nem fújta, a zárka légköbmétereiben felére csökkent a méreg koncentrációja, és kiderült, Mihálynak annyi már kevés. Megvette az első doboz cigit. Lassan fogyott, mert a könyvtárban tilos volt a bagózás, tehát csak a cellában dohányozhatott. Eleinte azt gondolta, ez csupán időtöltés, játék, valami, amivel babrálni lehet, amitől gyorsabban telik az idő. Egyik este aztán elszívta az utolsó szál Románcot is a dobozból, és rájött, baj van. Nagyon kívánna még egyet, de kérni nem akart. Nyúl nem volt éppen irigy, de Mihály úgy látta jónak, ha nem lép át egy láthatatlan vonalat. Cigi nincs, de nem baj. Majd vesz holnap. Csak rohadtul hiányzik. A francba.
– Nyúl! Van egy cigid?
– Mit adsz érte?
– Holnap egy másik szálat. Ha vettem.
– Kettőt.
– Nem vagy szívbajos.
– Kell vagy nem?
– Kell. És akkor holnap jövök kettővel.
Mihály levonta a következtetést: dohányzik. Románcot szív. Ez már rászokás. Kár lenne tagadnia, főleg önmaga előtt.
Karácsony közeledett. Ez volt a harmadik, amit Mihály nem otthon töltött. A börtönben a karácsony nem nagy esemény. Talán egy picikével jobb aznap az ennivaló, és a csillag alakú épület földszintjén, közel a középponthoz, felállítanak egy fenyőfát. Nincsenek rajta szép díszek, három-négy fonnyadt szaloncukor lóg bánatosan az ágak között. Ezüstös csillogásuk inkább magányt és bánatot szórt szét a börtönfolyosó félhomályába, mint ünnepi fényt. Csupán a fenyőillat olyan, mint az igazi. Mihály a könyvtárba menet elég közel haladt el a fa mellett és mámorosan szívta magába a fenyő illatát. Egy darab gyerekkor. Egy darab szabadság.
Mihálynak ez volt itt a harmadik karácsonya. Az elsőnél még szédült, nem volt egészen eszén, szinte el sem hitte, ami vele történt. A másodiknak már nagyon örült, mert változatosságot jelentett, és eszébe juttatta, odakint ünnep van. Hogy van, hogy létezik „odakint”. Most, a harmadiknál már csak arra tudott gondolni, legközelebb már otthon lesz. Fogja anya kezét, eszi a finom vacsorát, beszívja a csillagszórók illatát, ajándékot ad és kap. De jó lesz.
Huszonnegyedikén este, még takarodó előtt, Jézusról elmélkedett magában. Aztán hangosan ki is mondta, ami a fejében motoszkált.
– Kár, hogy itt nincs Biblia. Nem mintha vallásos akarnék lenni. Pusztán tudományos okból kéne tanulmányozni. Érdekel. Nem lehet merő ostobaság, amiről kétezer éve szavalnak.
Nyúl meglepődve nézett Mihályra.
– Mi van? Bekattantál, Kenyér?
– Mit tudok én Jézus Krisztusról? – folytatta Mihály, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. – Nem sokat. A karácsonyfát nem ő hozza, ez biztos. Milyen jó volt ezt gondolni gyerekkoromban. Csak azt nem értettem, hogyan képes egy olyan gyönyörűen feldíszített fát beügyeskedni az ablakon úgy, hogy a szélső ágakról ne potyogjanak a díszek. – Nyúl kacarászott.
– Hát sehogy. Hozzánk például szart se hozott. Az én apám állítólag karácsony este belehányt a babakocsimba. Szerencsére nem emlékszem rá.
– És volt még egy problémám – dünnyögte zavartalanul Mihály. – Jézust mindig hosszú hálóingben ábrázolták, és mezítláb. Hogy nem fagyott kockára a nagy decemberi hidegben? Ez sem fért a fejembe, amikor kicsi voltam. Ha az ember gyerek, roppant praktikus dolgok jutnak az eszébe. Én például úgy gondoltam, biztosan azért nincs rajta téli bakancs, mert az túl nehéz, abban nem tudna felrepülni a második emeletre, ahol mi lakunk. Nyilván.
Nyúl felől nagy szuszogások hallatszottak. Elnyomta az álom. Mihály is végignyúlt az ágyán, betakarózott, és magában folytatta a morfondírozást.
Na jó, nézzük komolyan. Isten fia. Azt mondják. Most. Ha akkor is így gondolták volna, biztos nem feszítették volna keresztre. Hozzá se mertek volna érni. De ha Isten fia volt, hogy engedhette, hogy ez történjen vele? És Isten hogy engedhette? Biztosan fájt az Istennek, hogy a fiát bántják. Mégis az az érzésem, éppen ezért küldte a Földre. Hogy bántsák. Nem is igaz! Nem azért küldte, hogy bántsák, inkább az a valószínű, azt szerette volna, ha nem bántják. Csak közben biztos volt benne, hogy bántani fogják. És talán azt akarta, ezt lássa mindenki. Lássák, milyenek is ők. Milyenek vagyunk…
Aztán félálomban, még közvetlenül álomba merülés előtt azt gondolta … szóval tükör. Egy hatalmas tükör….”
Kapcsolódó interjúnk Bornai Tiborral:
