Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road, 2015) – duplakritika

A poszt-apokaliptikus jövőben mindenkinek meg kell küzdenie a javakért és az életben maradásért. Az embertelen körülmények között két lázadó próbál igazságot szolgáltatni. Max (Tom Hardy) nem a szavak, sokkal inkább a tettek embere, aki saját békéjét keresi, miután elvesztette feleségét és gyermekét, Furiosa (Charlize Theron) pedig abban látja a túlélés lehetőségét, ha átkelve a sivatagon hazatér gyermekkori otthonába.

NBence:

Az 1979-ben megjelent ős Mad Max nem volt több, mint egy sötét hangulatú, állatias film, egy – a családját elvesztő és bosszúért kiáltó – országúti rendőr történetéről. A nagyjátékfilmes műfajban ekkor debütáló George Miller rendező filmjében azonban kezdetektől fogva lappangott valami megmagyarázhatatlan belső erő, ami képes volt kiemelni az átlagfilmek sorából. Pedig a Mad Max nevetségesen kevés pénzből készült, jószerivel másodvonalbeli színészekkel, azzal a Mel Gibsonnal a főszerepben, aki ekkor még gyakorlatilag teljesen ismeretlennek számított. Az első rész sikere után Miller 1981-ben újra belökte a V8-ast és a Mad Max 2. – Az országúti harcossal (Mad Max 2) olyan folytatást kreált, amivel egy csapásra kultikussá tette a franchise-t. Egyedi képi világával, Mel Gibson ösztönösen zseniális alakításával Miller őrült, poszt-apokaliptikus víziója elképesztő sikert aratott. Egész generációk nőttek fel ezeken a filmeken, és égett bele az agyukba a vér-, illetve benzingőzzel terhelt képkockák sokasága. 1985-ben trilógiává bővült a széria, azonban a Mad Max 3. – Az Igazság csarnokán innen és túl (Mad Max Beyond Thunderdome) már csak árnyéka volt az első két résznek. Miller szögre is akasztotta a vadászpuskát és a bőrszerkót, teljesen más stílusú filmek rendezése felé véve az irányt. Olyannyira profilt váltott, hogy 1993 és 2014 között mindössze egy TV-s dokumentumfilmre futotta, a többi rendezése mind gyerekeknek szóló mese volt – Babe 2. – Kismalac a nagyvárosban (Babe: Pig in the City, 1998), illetve a Táncoló talpak 1-2. (Happy Feet, 2006/2008).

30 év várakozás és jó néhány év kísérletezés után végül Miller visszatért élete főművéhez, a Mad Max szériához. A visszatérése pedig olyan káprázatosra sikeredett, hogy az még napokkal a film megtekintése után is nehezen hihető. Pedig látszólag semmi más nem történt abban a két órában, mint, hogy óriási monstrumokkal üldözték a szereplők egymást keresztül-kasul a kietlen pusztaságban. A film fő erőssége (ez nyilván senkit nem lep meg igazán) nem a történetben rejlik és nem is az egyedi ötletekben. Miller a Mad Max univerzumban már az előző három filmjével is mindent megmutatott, a második rész nyitó képsorainál, vagy éppen az emlékezetes tartálykocsis jelenetnél jobbat aligha lehetne készíteni. Tudta ezt Miller is, ezért nem akart minden áron saját magára licitálni, fordulatok és újdonságok teremtése helyett teljesen más irányt szabott a negyedik epizódnak.

A Brendan McCarthy-Nick Lathouris forgatókönyvíró duó Millerrel kiegészülve teljesen kimaxolták a lehetőségeiket, felesleges extrázások és túlzások nélküli, saját magát erősítő munkát tettek le az asztalra. A harag útja éppen azért működik jól, mert a történetben mindig van egy pici kis löket, ami nem hagyja lefulladni az ormótlan csatavasat. A szereplők kidolgozása persze lehetne jobb, de a szinte percenként feltűnő – majd el is hulló – új karakterek miatt ez sem különösebben zavaró. Az esetek többségében úgyis csak tátott szájjal bámulunk, mert ezerféle módon kápráztatnak el minket a készítők. Miller ügyesen reflektál saját poszt-apokaliptikus víziójára, és szinte minden jelenetben találhatunk egy-egy elrejtett utalást, vagy geget. Ez a végletekig kidolgozott, és aprólékos gonddal megrajzolt környezet nem csupán erős atmoszférát képes teremteni a mozifilmnek, hanem valójában olyannyira szuggesztívet, amely könnyedén magába szippanthatja a nézőt.

Miller zsenialitása mellett nem kevés dicséret illeti John Seale operatőrt is. A végelszámolásnál azt hiszem Seale munkája a stábtagok közül legalább olyan jelentősnek nevezhető, mint a rendezőé, ugyanis a film egyik ütőkártyája az ő nevéhez fűződik. Seale még a klasszikus iskola szülötte, aki 2015-ben sem alkuszik meg, ha valósághű és profi látványvilág megteremtése a cél. Amit a nézők a moziban láthatnak az ugyanis szinte kivétel nélkül emberi munka. CGI áradat helyett 1500 stábtag, statiszta és kaszkadőr dolgozott vérrel-verejtékkel, azért, hogy ezek a valójában darabokra hulló vasszörnyetegek tökéletes realitással jelenhessenek meg a képernyőn. Ez pedig nem csupán egy manapság már kihalófélben lévő filozófia előtti tisztelgés, hanem egy szerény főhajtás az ős Mad Max filmeknek is.  Azt hiszem túlhangsúlyozhatatlan az a fantasztikus teljesítmény, amit ez a két 70 feletti művész ebben a filmben nyújtott. Nem marad persze adós a Junkie XL művésznév alatt dolgozó Tom Holkenborg sem, ha minőségi munkáról van szó. A holland zenész ugyanis olyan zenei betéteket kanyarított a filmhez, hogy azt még a szakma nagy öregjei is megirigyelhetnék. Érdemes végigbogarászni a soundtrack listát, ugyanis a kétségkívül mesteri „Brothers in Arms” mellett akad még néhány csemege.

Miként muzsikáltak ilyen parádés közegben a színészek? Ők kissé felemásan, de a produkció összértékén ez nem ront semmit. A címszereplő Max Rockatansky-t ezúttal nem Mel Gibson kelti életre, hanem a jóval fiatalabb, de hasonló karakterű Tom Hardy. Hardy színészi stílusáról sokszor esett már szó, így nem boncolgatnám részletesebben a kérdést. A filmben nem ütköznek ki túlságosan színészi kelléktárának hiányosságai, azonban még a pályája elején járó Gibsonnal sem érdemes összehasonlítani, hasonló karakterek, de más kvalitások. Hardy ettől még jól teljesíthetne, azonban a show-t ezúttal más lopja el. Charlize Theron egyrészt klasszisokkal jobb színész, mint bárki más a filmben, másrészt Furiosa Imperátor szerepe is fajsúlyosabb a történetvezetés szempontjából, mint a csak nevében főszereplő Maxé. Rajtuk kívül Nicholas Hoult, mint egy hadifiú (Nux) és a főgonoszt az első rész után ismét életre keltő Hugh Keays-Byrne (Halhatlan Joe) kap lényegibb szerepet. Hoult kellemes meglepetést okoz, Keays-Byrne azonban a hangsúlyos maszk és a jelmez miatt korlátozott eszköztárral kénytelen operálni. Összességében nem a színészi alakítások miatt lesz felejthetetlen az új Mad Max, de szerencsésre a szükséges minimumot mindenkiből sikerült kisajtolni.

További dicshimnuszok helyett zárásként kicsit időzzünk el a Mad Max legújabb részének (nem reboot) fogadtatásbeli kontextusán. George Miller ugyanis nem kevés kockázatot vállalt fel a mozi elkészítésével és nem csupán a relatíve is magas 150 millió dolláros költségvetés megtérülése miatt (jelenleg 87 millió dollár felett jár a teljes bevétel – szerk.). A szakma eddig igazán kedvezően fogadta, amit a 89-es metascore érték is jól jelez; azonban ez még nem jelent automatikus sikert. Tavaly például éppen ebben az időszakban robbantott Doug Liman egy elképesztően jó, meglepetésszerű sci-fivel (A holnap határa – Edge of Tomorrow), a kritikusoktól eltérően azonban a nézők mégsem haraptak rá. A Mad Max lehet abszolút értéken mérve kiváló film (az!), lehet a kultikus elődökre építő remek folytatás (az!), mégis teljesen szembe megy a jelenlegi filmes divattal! Az előd filmeket nem ismerő nézők furcsállhatják a sci-fi és akció műfaji megjelölést, rögtön valamiféle ma divatos képregény adaptációhoz próbálhatják kötni a produkciót! További furcsaság, hogy a poszt-apokaliptikus filmek esetében manapság menőnek számító zombi témaorientáció helyett a jó öreg nukleáris holokausztot idéző alaptörténet elevenedik meg a vásznon. A CGI parádét pedig klasszikus akciófilmes módi szerint hús-vér emberek küzdelme és rengeteg kaszkadőr váltja fel; a szuperhősökre vágyakozó nézők be kell érjék velük. Tengernyi pozitívuma ellenére félek, hogy az új Mad Max film nem lesz cultmovie, és ez jórészt a megváltozott filmfogyasztási szokásokkal magyarázható.  Az eredeti filmek makrokörnyezetéből mit sem értő, átlag mai nézőt maximum a film pazar kivitelezésével lehet majd lenyűgözni, azonban megszólítani már nem.  Miller egy old-school benzinzabálót készített nekünk, egy rock ‘n’ roll akciófilmet, élvezzük ki, amíg léteznek ilyenek!

Értékelés: 89/100

IMDb: 8,7/10

Mafab: 94%

***

LLzoli:

Valószínű, hogy a Fury Road a két klasszikus Mad Max-szel ellentétben nem lesz kultfilm.  2015 legjobb popcorn-mozija viszont annál inkább, így hát mielőtt nekifognék a címkézésnek, szeretnék egy felhívást intézni Hozzátok: irány a mozi! Ezt a filmet nagyban kell látni! Anno a Mad Max volt az első posztapokaliptikus, akciókra kihegyezett film, minden bizonnyal ezért vált kultfilmmé. A második rész is elnyerte ezt a státuszt, mivel komoly mögöttes tartalmat adott egy akciófilmnek- az Országúti harcosban az elszigetelt, védekezésre kényszerült civilek és a kizárólag pusztításért élő, őrült motorosbanda közötti ellentét megtalálta útját a kollektív tudattalanunkba, és azt a kort idézte fel, amikor a sebezhető nomádok különféle barbár népek támadásainak voltak kitéve.

A Mad Max Fury Road az elmúlt évek egyig legmerészebb, legrizikósabb filmes vállalkozása. A stúdiók ritkán áldoznak 150 milliót egy R-es besorolású akciófilmre, ami ráadásul nem éppen kipróbált történet a mai közönség körében – a három klasszikus Mad Max óta eltelt már egy kis idő, ráadásul az elmúlt években toronymagasam a YoungAdult – posztapok filmek vitték a prímet, nem pedig korhatáros öldöklések. Csámcsogni – természetesen – ezúttal is van min. Történt ugyanis, hogy ennek a filmnek volt egy erős, határozott, zseniálisan árnyalt női főszereplője Furiosa (Charlize Theron) személyében aki köröket vert Max-re (Tom Hardy) és minden más férfira is a történetben.  Ez a motívum rövid távon azt eredményezte, hogy minden második kritikus elkezdett a feminista szóval dobálózni a film kapcsán. De nem, ez a film nem feminista. Csak azért, mert az előzetes várakozásokkal ellentétben a történet nem Max, hanem egy nő körül forog, még nem kell a Mad Maxet egy eszmével körbe pókhálózni.

Őszintén szólva, valóban nincs túl sok értelme túlmagyarázni ezt a filmet. Amennyiben nem akarunk a mögöttes tartalommal foglalkozni, úgy egy zseniális, tökéletes akciófilmet kapunk, szájtátós látvánnyal, szemet gyönyörködtető képekkel és mesteri filmzenével. Amennyiben pedig benézünk az akciójelenetek mögé, úgy még ennél is többet kaphatunk. Igazából a választás rajtunk áll, eldönthetjük, mennyi mélységet adunk a filmnek, és elsősorban ebben rejlik a Mad Max zsenialitása. George Miller megcsinálta. A Mad Max filmek atyja – hetven évesen – nem akármilyen leckét adott Hollywoodnak. Miller 1992 óta (!) nem készített felnőtteknek szóló filmet, a visszatérése azonban egyszerűen tökéletesre sikerült. Az egész film remekül van felépítve, egyetlen másodpercig sem untat, a csendes átvezetők pont olyan hatásosak, mint az akciójelenetek, az operatőrnek pedig kinéz egy Oscar-jelölés.

Keresem a Mad Max hibáját, de pusztán azt tudom kifogásolni, hogy túl gyorsan vége lett. Szívesen néztem volna még úgy harminc percig.

értékelés: 87/100

Mafab: 94 %

IMDb: 8.7/10