Menedék – Fráter Zsuzsanna novellája

Fráter Zsuzsanna novellája teljes egészében olvasható rovatunkban.

Menedék

A csönd a legjobb a könyvtárban. Meg a könyvek, meg Marika néni, aki mindig kedves. A könyvtárban igazából minden jó. 

Akkor tudtam meg, hogy létezik ilyen hely, hogy könyvtár, amikor tavaly, másodikban a tanító nénink elhozta az osztályt könyvtárlátogatásra. Addig igazából könyveket sem láttam, csak tankönyveket, az enyémeket, meg a Jocóét és az Istiét, a bátyáimét, de azok nem is igaziak.

Az igazi könyvek olyanok, mint itt, a könyvtárban. Ezekbe nem szabad írni, rajzolni sem, csak lapozgatni, meg olvasni. Ki lehet őket kölcsönözni, de nagyon kell rájuk vigyázni, és vissza kell őket hozni időben.

De azt is megtudtam akkor, hogy a könyvtárba bárki beiratkozhat, még én is, és itt lehet nyugodtan üldögélni csendben, bármelyik könyvet le lehet venni a polcról, nézegetni, nem szól senki, sőt, itt mindenki békén hagyja a másikat, mert mindenki egyedül akar lenni, meg a könyvekkel akar foglalkozni.

Először nem is hittem el ezt az egészet, ezért másnap eljöttem egyedül, és mondtam, hogy be akarok iratkozni. Akkor a könyvtáros néni, akiről később megtudtam, hogy Marika néninek hívják, megkérdezte, hány éves vagyok, aztán mikor megmondtam, hogy nyolc, mert akkor még csak annyi voltam, elővett egy papírt, ráírta a nevemet, és elém tette, hogy vigyem haza, írassam alá a szüleimmel. Én erre mondtam, hogy az nem biztos, hogy menni fog, mert Apa nincs mindig otthon, mert keresnie kell a munkát, Anya meg el van foglalva a kicsikkel, és nem szereti, ha még én is nyaggatom. De Marika néni azt mondta, hogy ez fontos, kell a minisztrációhoz, enélkül nem tudok beiratkozni. Én erre elszomorodtam, elindultam az ajtó felé, de akkor Marika néni szólt, hogy ha már itt vagyok, akkor csak maradjak nyugodtan, majd elintéződik az a minisztráció.

Azóta minden nap jövök. A minisztráció is meglett, mert Anya még aznap este aláírta, és nem is haragudott rám nagyon, amiért még én is nyaggatom, csak egy kis tej ömlött rá a papírra véletlenül, de Marika néni azt mondta, hogy az nem nagy gond.

Még most is izgulok, mielőtt belépek a könyvtárba. Mert mi van, ha egyszer csak mégis elküldenek, vagy ha kinyitom az ajtó, és az egész terem üres, eltűntek a könyvek Marika nénivel együtt, csak a por maradt meg az üres polcok, vagy még azok is eltűntek, vagy egyszerre csak sok embert találok ott, akik kiabálnak, meg szaladgálnak, és már nincs többé csönd, csak zaj, meg hangoskodás, mint mindenütt máshol. 

Ezért egy darabig csak állok az ajtó előtt, a szívem meg annyira dobog, hogy felugrik a torkomba, mint amikor tesiórán ötször körbefutjuk az iskolaudvart. A tenyerem izzad, ezért a nadrágomba törlöm, de aztán csak lenyomom a kilincset.

 Az ajtó hangos nyikorgással kinyílik, én pedig belépek.

Az orrom rögtön megtelik könyvtárszaggal. Azért hívom így, mert ez csak itt van, a könyvtárban, az iskolában, vagy otthon egészen más még a szag is. Biztos a könyvektől van ez, meg talán egy kicsit Marika néni parfümjétől, amit mindig magára fúj.

Mélyeket szippantok, amitől megnyugszom. Itt vannak a könyvek, meg Marika néni, és megmaradt a csönd is.

Néhányat pislogok, hogy a szemem hozzászokjon az itteni fényhez. Az ablakokat nagy, sötét függönyök takarják, mert Marika néni szerint az erős napfény árt a könyveknek, de a függönyökön van néhány szakadás, meg lyuk, amiken át beszökik a fény, és hosszú csíkokat rajzol a polcsorok közé, amitől olyan lesz a padló, mint annak a tigrisnek a háta, amit az egyik állatos könyvben láttam.

Már kevesen vannak a könyvtárban, csak néhány olvasó, ahogy Marika néni nevezi őket, nézelődik a sorok között. Hamarosan itt a zárás.

Korábban kellett volna jönnöm, de a napköziben későn hozták az uzsonnát, és azt muszáj megvárni, mert otthon ritkán van vacsora. Anya nem ér rá főzni, meg nincs is mindig miből, így azt szokta mondani, együnk, amit találunk. De nincs mindig találnivaló, ráadásul a Jocó meg az Isti, akik idősebbek és erősebbek nálam, amúgy is hamarabb találják meg. Szóval az uzsonna fontos, ráadásul most kakaós csiga volt.

 Az egyik sor előtt felismerem Feri bácsit, aki mindig csak kedden jön. Azt mondja, a kedd a könyvtárnap. Kedvelem Feri bácsit, fiatalembernek szólít, és úgy beszél velem, mint a felnőttekkel, ráadásul egy csomó jó szót tud. Tőle tanultam a kedvenc szavamat is.

Egyszer az olvasósarokban, ahol én is minden nap ülök, egy könyvet olvasott, aminek az volt a címe, hogy Éjjeli menedékhely. Az éjjelit meg a helyet tudtam mit jelent, de a menedéket nem, ezért megkérdeztem Feri bácsit. Ő azt mondta, egy hely, ahol az ember biztonságban van. Én akkor rávágtam, hogy akkor olyan, mint a könyvtár. Ő egy darabig csak nézett rám, végül azt felelte, hogy olyasmi, meg hogy számomra valóban az lehet. Szóval, azóta ezt a szót is ismerem, és tudom, hogy a könyvtár az én menedékem. Szeretek új dolgokat tanulni.

Marika néni most észrevesz a pultnál, int nekem.

Gyorsan leveszem az iskolatáskámat, meg kabátomat, felakasztom őket szépen a fogasra, aztán odamegyek hozzá.

Marika néni rámmosolyog.

– Milyen volt az iskola, Tomikám? – kérdezi.

Csak suttog, mert a könyvtárban nem szabad hangosan beszélni.

– Jó – felelem én is egészen halkan.

Igazából mindig ezt válaszolom, mert nem akarok a suliról beszélni. Marika néni nem is kérdezget tovább.

– Jött néhány új kötet. Nézd meg őket! – mutat a gyerekrészleg felé, ahol a kisasztalon egy csomó színes könyv hever.

Megköszönöm, odaballagok hozzájuk. Óvatosan kezembe veszem az egyik fényes borítójú mesekönyvet, aminek egy csíkospulcsis egér figyel a borítójáról. Vigyázva pörgetem át a lapokat, nehogy nyomot hagyjanak rajtuk az ujjaim.

 Nem szeretem az új könyveket, csak Marika néni kedvéért nézegetem őket. Az én barátaim a régiek, amiknek már nem fényesek és fehérek a lapjaik, hanem sárgák és kopottak, mert sok kéz fogdosta őket. A régi könyveknek még a szaguk is más, kicsit füstös és zsíros, mint nekem.

Hogy nekem ilyen szagom van, azt Zsófitól, az osztálytársamtól tudom. Még elsőben mondta, hogy ne üljek mellé, mert olyan szagom van, mint a nagymamája régi vaskályhájának, füstös és zsíros. Ezen mindenki nevetett, csak én nem.

Zsófinak igaza lehet, mert otthon nekünk is régi vaskályhánk van, és mellette alszunk. Meg is kérdeztem Anyát, hogy nem feküdhetnék-e máshová, de ő rám üvöltött, hogy meg akarok-e fagyni.

Azóta a suliban inkább egyedül ülök az utolsó padban.

Mióta rájöttem, hogy a régi könyveknek is ilyen a szaguk, nem bánom. Szeretek rájuk hasonlítani.

Visszateszem az új könyveket az asztalra, és inkább a polchoz megyek. Most nincs időm sokáig válogatni, mert Marika néni mindjárt figyelmezteti az olvasókat a zárásra, így rögtön a kedvenc könyvemért, Az Ezeregyéjszaka legszebb meséiért nyúlok. Még Szindbád egyik utazását pont el tudom olvasni.

Befészkelem magam az olvasósarok egyik foteljében, és kinyitom a könyvet. Szindbádot nem lehet megunni.

Egyszer majd én is útra kelek, beutazom a világot. Megnézem a tengert, meg az óriási hegyeket, a tigriseket és az oroszlánokat, meg a kacsacsőrű emlőst, amit a Különleges állatokban láttam, és lesz egy nagy kardom, amivel mindenkit legyőzhetek, és soha többé nem bánthat senki. Olyan leszek, mint Szindbád.

– Tizenöt perc múlva zárás! – kiáltja el magát Marika néni. Ez az egyetlen alkalom a nap során, amikor felemeli a hangját.

Feri bácsi és a többi olvasó elindul könyvekkel megrakodva a kölcsönzőpult felé. Én azonban nem mozdulok, nekem elég öt perccel zárás előtt visszatennem a könyvet a helyére.

Marika néni már többször mondta, hogy nyugodtan kikölcsönözhetem és hazavihetem a könyveket, de én mindig csak a fejemet rázom, azt felelem, hogy itt szeretek olvasni.

Ez egyébként igaz is, de azt nem teszem hozzá, hogy attól félek, otthon a kicsik elszakítanák, vagy megrágnák, mint tavaly a tankönyveimet, amikor az asztalon felejtettem őket. Vagy Apa eltüzelné esetleg, mint Jocó fizikakönyvét, amikor nem volt elég gyújtósunk a télen. Egyébként is, az Isti meg a Jocó csak kinevetne, mert ők nem szeretik a könyveket, okostojásnak neveznének, megütnének, és azt kérdeznék, miért hiszem jobbnak magam náluk. 

Szóval jobb, ha itt olvasok, mert itt biztonságosabb, mert ez az én menedékem.

Visszateszem Az Ezeregyéjszaka legszebb meséit a helyére, aztán elindulok a kijárat felé. Holnap majd megpróbálok korábban jönni, mert körül akarok nézni az utazásos könyvek között. Ideje megtervezni a világkörüli utamat.

Persze még várnom kell az indulással, mert Feri bácsi szerint gyerekek nem utazhatnak egyedül, de addig is felkészülök. A könyvekből megtanulhatok mindent, ezt Marika néni, meg Feri bácsi is mondta, és én hiszek nekik.

Addig olvasok, elolvasok mindent, amit csak tudok, és várom, hogy elég nagy legyek.

Akkor majd bejárom a világot, kincseket szerzek, mint Szindbád, és a kincseket Anyának meg Apának adom, hogy ne legyenek mindig szomorúak, meg fáradtak, és veszek egy csomó játékot a kicsiknek, hogy ne üvöltsenek, Jocó és Isti pléjsztésönt kap, hogy ők is örüljenek, ne verekedjenek, és hozok egy csomó könyvet ide, a könyvtárba, amitől Marika néni, meg Feri bácsi és a többi olvasók, akiknek nem tudom a nevét, nagyon boldogok lesznek.

Aztán építek egy saját könyvtárat, egy hatalmasat, ami telis-tele lesz könnyvel, és ott fogok élni, mert az lesz az én új menedékem.

Felveszem a kabátomat, meg a táskámat, aztán elköszönök Marika nénitől. – Holnap találkozunk, Tomikám – feleli, mint mindig, mert tudja, hogy holnap is itt leszek, meg azután is, meg amíg csak tudok.