Mondd, milyen (ma) a szerelem! – Newness (2017) – kritika

Szeretem hangsúlyozni, hogy rendkívül sokféle szerelem és kapcsolat van, ám ez a gondolat nem kizárólag az én fejemben fészkel. Regények és filmek tucatjai foglalkoznak a szerelem témájával, ez azonban nem azért van, mert ez a fajta érzelem könnyen megragadható és átadható, továbbá mindenki számára ismerős, hanem azért, mert annyi, de annyi kérdést rejt magában, hogy talán még az ükunokáink is keresik majd a válaszokat. De miért jövök megint a szerelemmel? Drake Doremus legújabb, Newness (2017) című filmje miatt, amely igen kellemetlen, ugyanakkor nagyon is érvényes kérdéseket vet fel.

Napjaink Los Angelesében két fiatal igyekszik ügyesen navigálni életét a közösségi média rengetegében – egy olyan társadalomban, ahol megszokottá váltak a „randizós” applikációk, az emberi kapcsolatokból viszont szép lassan kezd kiveszni az igazi érzelem. Gabi és Martin életének meghatározó pontja, mondhatni legfontosabb kiegészítője a Tinderhez megszólalásig hasonlító Winx nevű alkalmazás. Ez az első dolog, amit megismerünk a filmben. A roppant kreatív nyitószekvenciával Drake Doremus úgy mutatja be a párkeresés legnépszerűbb 21. századi változatát, amilyen a valóságban: a képernyőn látható a végtelennek tűnő kínálat, mi pedig egyetlen mozdulattal dönthetünk arról, legközelebb kinek adjuk oda magunkat. Hiszen ma már a szexuális kielégülés is elégséges – mutat rá a film, ám rögvest fel is tesz egy kérdést: mi van akkor, ha beleszeretünk valakibe?

Na igen, akkor kellő izgalmat és kielégülést okoz az újdonság varázsa, amire a cím is utal, de e könnyelmű válasz maga után von egy újabb kérdést: mi történik, ha elmúlik ez a varázs? Elég a szerelem, úgy önmagában? Az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) című filmet – amelyre anno elég erősen rácsodálkoztam – is jegyző Doremus komoly dilemma elé állítja szereplőit és nézőit. Hiába hisszük azt, hogy a két embert legszorosabban összekötő érzelem egyszerűen definiálható és fenntartható, a Newness arra késztet minket, hogy kétségbe vonjuk saját elképzeléseinket. Ez a film nem egy 21. századi romantikus sztori, sokkal inkább fejlődéstörténet, melynek középpontjában két autonóm egyén áll, akik egymástól függetlenül, mégis egymástól függve fedezik fel és találják meg önmagukat. Mondhatnánk, hogy a Newness egy hatásos modern dráma a szerelemről, de nem lenne igazunk: ez egy (némiképp modern) szerelem tanulmányozása.

Ezt a meglátást egyértelműen erősíti a letisztult, szürke színben „pompázó”, szinte kizárólag a főszereplőkre fókuszáló képi világ. Sean Stiegemeier operatőri munkájának köszönhetően olyan érzésünk támad, mintha egy üvegfallal körbevett makettet néznénk, amely előtt a következő felirat olvasható: „Itt valami olyat lehet megszemlélni, amivel sokan a hús-vér valóságban sosem fognak találkozni – de ettől még létezik.”. Gwilym Gold zenéje jelenetről jelenetre bontja ki a feszültséget, ám a legfontosabb pillanatokban néma csend van. Ez pedig igazán kínos lenne, ha Laia Costa és Nicholas Hoult nem játszanának hitelesen, erről azonban szó sincs. Improvizatív módon, szívvel-lélekkel keltik életre karakterüket, így minden gesztust és mondatot elhiszünk nekik.

A fentiek alapján úgy tűnhet, Drake Doremus Anton Yelchinnek ajánlott alkotása majdhogynem tökéletes, egy komoly hibája mégis van: a végére elveszik belőle a merészség, s a katarzist nem a valóság könyörtelen megmutatásával kívánja elérni, hanem azzal, hogy megnyugtató megoldást kínál. Ezt azonban igyekszem megbocsájtani neki, mert újfent meggyőzött arról, hogy úgy képes láttatni a szerelmet, ahogy sokan sose próbálnák.

Értékelés: 79/100

IMDb: 6,3/10

Mafab: NA