„Nagy kihívás, de egyúttal nagy élvezet is Ulickaját fordítani” – interjú Goretity Józseffel

Ljudmila Ulickaja legújabb művének, a Jákob lajtorjájának könyvbemutatója kapcsán a regény magyar műfordítójával, Goretity Józseffel beszélgettünk. A Corn&Soda magazinnak adott interjújában mesélt a legkedvesebb Ulickaja-kötetéről, a fordítás nehézségeiről és arról, hogyan lett az írónő legtöbb művének magyar nyelvű fordítója.

Dr. Goretity József, műfordító, irodalomtörténész  a Debreceni Egyetem Szlavisztika Intézetének igazgatója. Kutatási területe a 19-20. századi orosz próza sajátossága, az intertextualitás és mítoszkritika összefüggései a 19. századi európai irodalomban és a kortárs orosz próza.

Ljudmila Ulickaja legújabb regényének, a Jákob lajtorjájának magyarországi megjelenése alkalmából hazánkban járt. A Corvin moziban tartott könyvbemutatón a nagyközönség is találkozhatott az írónővel, akivel Forgách András folytatott nyilvános beszélgetést. Ehhez a közös eszmecseréhez csatlakozott Goretity József is, a regény műfordítója.

Később, a Corn&Soda ehhez a társalgáshoz kapcsolódva kérdezte Goretity urat.

Corn&Soda: A legtöbb magyarul megjelent Ulickaja-regénynek ön a műfordítója. Van ebben valamilyen személyes indíttatás?

Goretity Józef:  Kezdetben szakmai indíttatásról lehetett szó: a 90-es évek legvégén, majd a 2000-es évek legelején, amikor Ulickaja írásaival megismerkedtem, megtetszettek a munkái, ezért javasoltam őket magyar kiadásra. Akkor úgy alakult, hogy a magyar kiadás nem valósult meg, aztán 2003-ban a Magvető Kiadó is, az Európa Kiadó is megjelentetett tőle egy-egy könyvet (a Médea és gyermekeit, illetve a Kukockij eseteit), azokat közösen fordítottuk V. Gilbert Edit kolléganőmmel. A következő években a Magvető Kiadó újabb köteteit jelentette meg, és ezeknek engem kért fel a fordítására, amit nagy örömmel vállaltam. A könyvek hazai sikerei, az írónővel való személyes ismeretség, újabb könyveinek kiválósága természetesen érzelmi vonzódást is jelentett számomra. Nagy kihívás, de egyúttal nagy élvezet is Ulickaja szövegeit fordítani.

C&S: A beszélgetés során Forgách András kérdezte a Jákob lajtorjájának fordítási nehézségéiről. Melyik Ulickaja-fordításával a legelégedettebb?

G.J.: Maradéktalanul egyikkel sem. Ha valami miatt előveszem egyik vagy másik könyvét magyarul, és akár részletet, akár a teljes könyvet újraolvasom, mindig találok benne valamit (szerkesztés és korrektúra után is), amit másként csinálnék. De fordítani mindegyiket szerettem, mindegyiknek megvoltak a maga szakmai nehézségei.

C&S: Mit gondol, nehezebb-e férfiként női szerző művét fordítani? Van-e különbség ilyen tekintetben a nemek között?

G.J.: Nem hiszem, hogy ilyesfajta különbség létezik. Az alany-állítmány férfi és nő számára is ugyanaz. Tartalmi vonatkozásban persze vannak eltérések: egy terített asztalt, terítőmintával, ezüst családi evőeszközkészlettel, szerintem, egy férfi sosem tud úgy megfigyelni és leírni, mint egy nő. Mint ahogyan – hogy az utolsó regényére utaljak – a csecsemő táplálását sem tudja soha egy férfi olyan plasztikusan ábrázolni, mint az a nő, aki ezt maga is átélte. De ezek nem érintik a fordítás nehézségét. Ulickaja könyveiben gyakran találkozhatunk olyan leírásokkal is, amelyek, mondjuk, természettudományos kérdéseket érintenek – ezeket a részeket írhatta volna akár férfi, akár nő, a tudományos szaknyelvnek így is, úgy is utána kell járni fordításkor. Az egész kérdés talán azzal függ össze, amiről maga Ulickaja is többször beszélt, amikor a női irodalom mibenlétéről kérdezték: az irodalom nem férfi vagy női, hanem jó vagy rossz, értékes vagy kevésbé értékes, függetlenül a szerző nemi identitásától.

C&S: Mennyire avatkozik bele maga az író fordítás folyamatában? A Jákob lajtorjájának fordítása közben beszélgettek a regényről, egy-egy szó jelentéséről Ljudmila Ulickajával?

G.J.: A „beleavatkozik” szót erősnek érzem. Nyilván vannak olyan esetek (pl. amikor a szerző jól ismeri a befogadó nyelvet – mondjuk, amikor Kurdi Imre magyarra fordította Ilma Rakusa Rengeteg tenger című könyvét), hogy a szerző közvetlenül ellenőrizni tudja/akarja (habitustól függ a mértéke) a fordítást. Az esetek többségében legfeljebb „másodkézből” értesül a szerző arról, hogy jó vagy rossz-e a fordítás. Élő szerző esetén én magam természetesen törekszem arra, hogy kapcsolatba lépjek a szerzővel, és kérdéseket tegyek fel neki a szöveggel kapcsolatban. Igyekszem persze nem túlságosan megterhelni felesleges kérdésekkel a szerzőt – vannak dolgok, amiket meg tudok kérdezni anyanyelvű ismerősöktől, vannak dolgok, amiket nekem magamnak kell egyszer csak eldöntenem (minden tanács, külső segítség mellett is a fordító a végén nagyon magára tud maradni a döntéshozatalnál). Sokat segíthet egy-egy kiváló szerkesztő – nekem az utolsó Ulickaja-könyv fordításakor nagy segítségemre volt Morcsányi Géza és Schmal Alexandra. A Jákob lajtorjája fordításakor nem is kellett külön konzultációt folytatnom a szerzővel, mert olyan terjedelmes, sok problémás helyet tisztázó útmutatást kaptam tőle (egyébként a német fordítója kérdései alapján), amely nem tette szükségessé, hogy a szerzőt bombázzam külön kérdésekkel. (Úgy tudom, egy-két tisztázatlan kérdésben a szerkesztő, Morcsányi Géza váltott vele levelet.) Egyébként volt már hasonló eset a gyakorlatomban: amikor Kuznyecov Pillangóbőr című regényét fordítottam, a szöveghez ő is mellékelt egy terjedelmes útmutatást.

C&S: Mennyire válik a műfordító sajátjává az általa átültetett szöveg?

G.J.: Ez sok dolog függvénye. Az esetek többségében a fordított szöveg természetesen a fordító sajátja. Nem a regény, vagy a novella, persze – az a szerzőé. Költészetnél más a helyzet, meggyőződésem, hogy verset fordítani nem lehet, csak újraírni, anyanyelven. Regény fordításánál az, hogy a magyar szöveget sajátomnak tudom-e érezni, elsősorban attól függ, én magam mennyire vagyok elégedett a fordítással. Másrészt, a végső változat különféle mértékben eltérhet a kéziratban leadott szövegtől: a szerkesztő javítja benne a hibákat, esetleg egészen más fordítói elvet képvisel, a kiadónak is megvannak a maga szempontjai – ezekben a kérdésekben a fordító, a szerkesztő és a kiadó kompromisszumokat kell kössön. Ha a fordító úgy érzi, túl sok az olyan kompromisszum, amiket csak „nyögvenyelősen” fogadott el, a végső szöveget kevésbé érzi a sajátjának. De ez azért ritkán fordul elő, mert végül is a fordító-szerkesztő-kiadó hármasának egy a célja: jó könyvet megjelentetni.

C&S: A beszélgetés során elmondta, melyek a kedvenc művei az írónőtől. Az Elsők és utolsók kötetnél meg is indokolta választását, de az Imágó című regénynél ez elmaradt. Miért áll közelebb önhöz, mint Ulickajatöbbi műve?

G.J.: Az Imágó című regénye sok szempontból is a kedvenceim közé tartozik. Az egyik az, amiről az Elsők és utolsók kapcsán beszéltem: Ulickaja ebben a könyvben (is) helyreállítja a történetmondás becsületét. Ilyen szempontból az Imágó – kísérlet: hogyan lehet alapjában véve novella terjedelmű történetekből nagyregényt összeállítani a különféle cselekményszálak, szereplők, motívumok összefűzésével. Másodszor: nagyon izgalmas számomra az a nemzedék (az úgynevezett ’60-asok nemzedéke), amelyikről a könyv alapvetően szól. Oroszországban ez az értelmiségi nemzedék – minden naivitásával, kompromisszumaival együtt is – valami egészen friss gondolkodás- és cselekvésmintát mutatott a Szovjetunióban. És végül: ennek a nemzedéknek egyik kulturális alapélménye a Szovjetunióban nagyrészt betiltott „Ezüstkor” – a XIX-XX. század fordulójának – művészete és irodalma. Ezt a kultúrát: szimbolizmust és posztszimbolizmust idézi meg és értékeli lépten-nyomon a szerző, és ez óriási szellemi játékot és kalandot jelent.

C&S: Lehet-e előre tudni, vajon az írónő következő kötetének is ön lesz a műfordítója?

G.J.: Természetesen nem. Sok tényezőtől függhet. De alapvetően a kiadó döntése, hogy kit kér fel egy fordítás elvégzésére. És ez így van rendben.

Köszönöm az interjút!