Nicholas Sparks: Engem láss kritika – a könyv, amivel vért izzadtam

Nicholas Sparks Engem Láss (See Me, 2015) című romantikus regénye 2016-ban jelent meg a General Press Kiadó gondozásában. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy kezdjek neki ennek a kritikának. Nicholas Sparksról már rengeteget írtunk, hiszen évente tizenöt romantikus regényt ad ki, neve egyet jelent a műfajjal. Azt is muszáj bevallanom még az elején, hogy szeretem is a könyveit, mert nő vagyok, és megtaláltuk a közös hangot a Szerelmünk lapjaival. Sparks könyvei mind ugyanarról szólnak. Jön a fiú, lány beleszeret, akad valami óriási probléma, 200 oldalon át drámáznak miatta, aztán happy end. Nem mindig ugyanabban a formában, de a vége úgyis jó lesz. Nos, itt sem volt ez másképp, de Sparks nagyon mellényúlt most.

Az Engem láss műfaja romantikus regény, mint azt már tisztáztuk, persze teljesen feleslegesen, hiszen Nicholas Sparks írta. Mi más lehetne. A főszereplője Maria, egy Mexikóból áttelepült család sarja. Szerethető, átlagos, okos – mint az összes női főszereplő, akit Sparks eddig megálmodott. A fiú már problémásabb, hiszen milyen sztori lenne, ha mindketten az előre kikövezett úton járnának. A két szerelmes egy totális véletlen folytán találkozik egy esős éjszakán. A lánytól távol áll a fiú vadsága, kiszámíthatatlansága, és a problémás, letartóztatásokkal teli előélete is sok kérdést vet fel benne. Volt-e kedvenc karakterem? Nem. Mindannyian halálra idegesítettek. A karakterek abszolút mesterkéltek és kiszámíthatóak voltak, semmi szín vagy újdonság nem volt bennük. Nem akarom persze teljes lebőgésnek sem beállítani a regényt, mert voltak benne jó momentumok. A karakterfejlődésnek például mestere az író, fejezetről fejezetre végig tudtam követni, milyen jellembeli változásokon mentek keresztül a főszereplők. Ez máris egy pluszpont.

A regény szerkesztése érdekes, és ezt nagyon szeretem Nicholas Sparksban. Egyes szám harmadik személyben írja a könyveit, azonban minden fejezet más-más szereplő szemszögéből mutatja be az eseményeket, amivel nagyobb rálátásunk van mind a szereplők belső életére, mind a történetre – ami ugyan kiszámítható volt, de izgalmas csavart talált ki, ezt nem vitathatjuk el tőle. A sztorival személy szerint nem tudtam azonosulni, mert túlbonyolította, és egy idő után már nem egészen tudtam, ki és miért üldözi Mariát. Talán az én fantáziám túl élénk, esetleg tényleg ennyire untam már a történetet, de volt egy olyan pont, mikor azt hittem – és reménykedtem benne -, hogy Maria skizofrén, és az egész üldözős mesét csak kitalálta. Persze nem így volt, bár még mindig nem tudom, hogy a három rosszfiúnak mi a fene köze volt egymáshoz, és miért halt meg az a lány, akiről annyit beszéltek.

A regény hihetetlenül formálisnak hat, mindenki olyan kimérten és intelligensen beszél a másikkal, hogy megirigyeltem tőlük a szókincsüket. Számomra teljesen hiteltelen volt a történetmesélés, mindenkinek ugyanolyan a jelleme, mindenki tartja a két lépés távolságot, mindenki ismeri az összes illemszabályt, és persze az egyébként borzasztó problémás Colin is olyan szépen bánik Mariával, hogy megkönnyeztem a lapokat. (Nem.)

Egyébként az látszik, hogy Sparks pontosan tudja, mit csinál. Ugyan az első 250 oldal döcögős volt, és semmi másról nem szólt, csak a két fiatal szerelmének kibontakozásától, amitől már a hajamat téptem, de amikor beindult a bonyodalom, igencsak odatette magát az író. Jól kitalálta a részleteket, és a zaklatás teljesen hihető és életszerű volt – a rosszul megválasztott stílustól eltekintve is. Az elszáradt rózsáktól és ablakra tűzött levelektől borsódzott a hátam, mert tudtam, ilyen igenis előfordul, és nagyon félelmetes lehet keresztülmenni rajta.

A könyv borítójáról sem tudok kifejezetten pozitívan nyilatkozni, mert semmilyen. A szokásos. Ha megnézzük a Sparks-könyveket, mind ugyanúgy néz ki. Persze ha jobban belegondolok, ez így is van jól, hiszen alapvetően mind ugyanolyan. Ez pedig nem egy pozitív vagy negatív vélemény, ez szimplán egy tény. A mondanivaló egyértelmű. Ha megvan az igazi, ne engedd el. Fogadd el a múltjával együtt, szeresd úgy, ahogy van. A többi majd megoldódik. Ebben egyet is értek Sparksszal, a szerelem jó dolog. Találni valakit, akivel kölcsönös ez az érzés, na az a jackpot. Becsüld meg.

Az Engem láss alapvetően nem egy borzalmas, olvashatatlan regény, de nem is különösebben jó. Néhány aspektustól a falra másztam, hiteltelennek és mesterkéltnek éreztem. Talán kezd a romantika koronázatlan királya kiégni? Meglátjuk, ha elolvastam a következő könyvét, mert el fogom, nem írtam le magamban az írót még… Mindenkinek ajánlom, aki szereti a romantikus regényeket, és azoknak is, akik végigkövették Sparks munkásságát. Kíváncsi lennék, mások mit gondolnak róla. Talán én álltam hozzá rosszul? Természetesen előfordulhat, de az biztos, hogy nem került fel a top 250 listámra. A kritikámat ne vegye senki készpénznek, inkább olvassa el, akit érdekel, és ossza meg velünk a véleményét! A könyvet a General Press Kiadó webshopjában tudjátok megvásárolni.

A könyvért köszönet a General Press Kiadónak!