Novellárium: Háy János – A kéz

A Novellárium ezúttal egy olyan témához nyúl, amely kizárt, hogy ne érintené minden egyes olvasóját. Háy János A kéz című novellájával a kamaszkori szerelmi gyötrelmeknek állít emléket sajátosan szívhez szóló, magyaros történettel, ahogy arra csak ő képes.

Háy János napjaink egyik legnépszerűbb írója. Vidéken született, egy kis faluban, Vámosmikolán. Onnan került Budapestre gimnazistaként, s ez a váltás, a vidéki és nagyvárosi élet ütköztetése erősen foglalkoztatja, s témájául szolgál több művének is (A Pityu bácsi fia, A bogyósgyümölcskertész fia). Fiatal korában elsajátított lázadó természetét átörökíti irodalmi nyelvezetébe is, s örökösen megkérdőjelezi a konszenzusokat. Mindhárom műnemben nagy sikerrel alkot. Műveiből árad a komikummal összemosott kádári kispolgáriság, a vidéki és a pesti élet szürkeségének minden tragédiája. Háy János azonban nem tartja magát pesszimistának. Szerinte pesszimista csak az, aki nem hajlandó szembenézni az élet kihívásaival, az elmúlással, a halállal és az emberi gyengeséggel. E tekintetben nagyon is optimista. Minden alkotása – legyen az színpadi mű, vers vagy regény – a megismerés és szisztematikus feldolgozás szándékával íródik. Leplezetlen önvizsgálat a mindenkori ember nevében. Korszakok és látásmódok feszülnek egymásnak, nagy és differenciált rendszerekben egydimenziós főhősök próbálnak eligazodni, a racionalitásba pedig végül mindig belecsúszik egy morzsányi banalitás, hogy érezzük, az író mélységesen turkál a társadalom koponyájában. Ez adja Háy János műveinek rettentően élvezetes, mégis elgondolkodtató jellegét.

A kéz című novellája A bogyósgyümölcskertész fia című könyvének egyik szegmense. Az író számára e kötet hozta meg a sikert igazán. Novellafüzér, amelyben az író saját gyerekkorát, illetve a faluból a városba kerülést jeleníti meg – a budapesti mentalitás miként épül be a vidéki tudatvilágba. A kéz című történetben megtudjuk, hogy a gimnazista fiú éjt nappallá téve gyakorol gitárján, már ujjait a fémhúrok szétvagdalták. Minél jobban fáj, annál jobban mosolyog. Megéri a fájdalom, hisz a haverja mondta, hogy a Balatonon, nyáron, már azzal rengeteg csajt lehet szerezni, ha csak – persze a megfelelő technikával – kipattintod a tokból a hangszert, s máris köréd gyűlik az összes lengyel csaj. Ha pedig még el is tudod játszani a Voodoo chile-t vagy az I can’t get not, akkor még válogathatsz is. De ha csak olyan számokat tudsz, mint a Nagyapám, akkor végül úgyis csak egy csaj marad ott, s az ugye nem nagy választék. A fiú megtanulja a Nagyapámat, hogy előadhassa osztálytársának, akibe fülig szerelmes. Amikor minden nehézség ellenére sikerül előadnia a dalt, hazakíséri a lányt. Közben rászánja magát, hogy megfogja a kezét, csak úgy lazán, véletlenül, mintha nem is ő lenne az. Azt a kezet, amelyet egy héttel korábban eltörte gazdája, s amelyiken most egy kőkemény, rideg gipsz terül el. A fiú rámarkol a gipszre, és megrökönyödve el sem engedi azt. Úgy érzi, menten megsemmisül, s elsüllyed szégyenében, mígnem a lány, szabadon maradt hüvelykujjával megsimogatja a fiú kezét, pontosan ott, ahol bedagadt a gitározástól.

Számomra ez a történet remekül idézi fel a kamaszkori szerelmeket. Azt a sok-sok gyötrelmet, amit egy szerelmes – jelen esetben – fiú képes megtenni, hogy felkeltse a lány figyelmét. Feladva a hazug képmutatást, hogy egy fiúnak az összes lány kell, hogy válogathasson, sutba vágja a főhős, és a Nagyapám című, elég gáz dalt tanulja meg, mert a haverja szerint azzal úgyis csak egy lányt lehet meghódítani – ő pedig úgyis csak egy lányt akar. Egy kamasz fiú alapidentitása társai előtt az lenne, hogy minden lányt akar és a megfelelő úton van mind megszerzéséhez. Ha úgy tetszik, a középiskolában válnak a csajok a fiúk státuszszimbólumaivá, de ez a történet lerántja a leplet a szörnyű igazságról – a főszereplő fiú az első alkalommal félredobja az I can’t get no-t, kvázi az összes potenciális barátnőt. Van ebben valami szívmelengető, akárcsak a végső jelentben, ahogy vívódik, hogyan is fogja meg a korábban, a Nagyapámmal vélhetően meghódított lány kezét. A gipszre markolás pillanatában olvasóként mi is úgy érezzük, hogy fogtuk már meg azt a rideg gipsztömböt, s nyílt meg alattunk már az a mindent elnyelő mélység, amely a tapasztalatlan szerelmesek alatt oly sokszor megnyílik. A fiú első sikertelen kísérlete a lány kezének megfogására tökéletes szimbóluma az első szerelem esendőségének, a gyermeteg tévhiteknek és az igazi ártatlanságnak. Ez a jelenet telis-tele van pátosszal, mégis annyira emberi, annyira földhözragadt, hogy csak nosztalgikus szemmel érezhető át a súlya. A lány apró visszasimításában, ahogy jelez hüvelykujjával, s begyógyítja az érte szerzett sebeket, pedig megtapasztalhatjuk a fiúval az első viszonzott szerelmet is, a kompenzációt, a bizonyítékot, hogy tudniillik, megérte minden. Számomra ezért volt ez a könyv egyik legintenzívebb írása.

Másodsorban pedig kapunk valamit a 70-es évek fiatalságának életérzéséből. A beatmozgalom (már amennyiben mozgalom volt Magyarországon a beat) hozadékaként a hétköznapok legmélyebb rétegeibe szivárgott be a nyugati rockzene. Tömegesen kezdtek gitározni a fiatalok, klubok nyíltak, s hamarosan mindenki halandzsaangollal kezdte énekelni a Hey Joe-t. A szélárnyékban nevelkedő generációnak a szabadság szele helyett egy-egy Jimi Hendrix gitárszóló kapott a nem létező hosszú hajába, és mit számított eközben, hogy egy szót sem értettek angolul. Azt tudták, hogy nyugati zenét hallgatni, farmert hordani egyenlő a lázadással, hisz a felnőttek nem nézik jó szemmel. S ha mellette pedig még csajokat is lehet szerezni vele – hát akkor igazi jolly joker. A köteten végigvonuló kis jelzés, hogy a fiú helytelenül tudja még kedvenc számának címét is. A Kádár-korszak neonfényes oxigénhiányában minden apró fogódzkodónak jelentősége volt, ami a vasfüggönyön átpréselte magát. A hatvanas évek ifjúsági problémájának köszönhetően a nómenklatúra lazított a nadrágszíjon: utat engedtek a beatzenének. Hisz melyik hatalmat döntötte meg a történelem során egy gitárszóló, a hosszú haj vagy a farmernadrág? Az ifjúságnak lehetősége nyílt az olcsó és felszínes, de cserébe hallgathatatlan tánczenék helyett valami újszerűt, valami tényleg fiatalosat hallgatni, amelyek látszólag ledöntötték a vezetés által felállított paneligazságokat. Emellett pedig szolidaritást kovácsolt ezek közé a fiatalok közé, hisz a zene összeköti a lelkeket. Ezért válik be a gitározás még a lengyel meg a japán csajoknál is. Ez komplett generációk életét hatotta át. Egy kor, amelyben a zene legitimálja a szabadságérzést, erős kontraszt, hogy az olvasó megsejtse Háy János történeteiben a háttérben bujkáló keserédes valóságot.

Háy János novellái elképesztően élvezetesek. Egyedi előadás- és látásmódjával egyszerre tud nevettetni és könnyeket fakasztani. Nyelvezetével bebizonyítja, hogy lehetséges úgy írni, úgy ábrázolni, hogy a magas irodalom és a hétköznapiság alrendszereiben egyaránt helyet kapjanak művei. Halandó főhősei végtelenül hasonlítanak ránk, akárcsak a fiú, akinek nem sikerül kézen fognia szerelmét. Történeteiben jellemzően izgalmas és érdekes események leple alatt zajlanak olyan egyetemes érvényű folyamatok, amelyek kivétel nélkül átjárják az átlagember életét. S hogy micsoda bravúrosan tudja láttatni ezeket, arra kiváló példa A kéz című novella. Hallgassuk meg az író felolvasásában is!