Szilasi László új prózakötete Kései házasság címmel jelenik meg a Könyvhéten.
Vajda Ilma és Gavenda Péter 1964-ben találkozik Szegeden. Még
nem tudják, hogy ha nem is együtt, de egymás mellett fogják leélni
az életüket: mindketten Árpádharagoson lesznek tanárok. Az 1964 és
2019 között játszódó regény mindegyik fejezete egy-egy év
metszete: Ilma és Gavenda viszonya másokkal kötött házasságokat
és történelmi fordulókat egyaránt túlél, de kérdés, vajon
ellenálló tud-e maradni az idő múlásával szemben.
Szilasi László könyvében a történelem nem kulissza, hanem
egyenrangú szereplő. A regény hol idilli, hol melankolikus, de mindig
kristálytiszta és tűpontos rajz közös múltunkról és arról a
törékeny erőről, amely két embert összeköthet.
Szilasi Lászlóval Turi Tímea, a könyv szerkesztője beszélget
élőben a Kései házasság című prózakötetről május 27-én 16
órakor a Líra Könyv Facebook oldalán.
Részlet a regényből:
Tisza cipő
Ilma gyerekkorában úgy volt, hogy ha kivételesen banán érkezett a családba – az apját, családi kapcsolatai révén, néha beengedték a kommunisták dollárbolt jellegű elit üzletébe –, meg kellett osztozniuk a gyümölcsökön. Az egyik osztotta, a többiek választottak. A banán általában csúnya volt, zöld vagy túlérett. A darabolás igazságtalan. A választás zajos. És ő gyűlölte az egész rendszer mélyén megbúvó pedagógiát. A tábla tejcsokikat is osztották. Mindenki egy kis kockát kapott. Az eredmény némileg hasonlított az igazsághoz. A banán osztása nem. Elhatározta, hogy ha majd nagy lesz, minden banánt egyedül fog magába tömni. Magába tolja az egész Szerencsi csokit. Teljes zacskó Nyugi cukorkát fog fölfalni. Leönti egy egész üveg Pepsivel. Immár nagy volt, de soha nem csinált semmi ilyesmit. A szocialista pedagógia erős eszköz, most is győzött.
Ilma azért gondolkodott ezekről a dolgokról, mert a zánkai úttörőtábor felavatása alkalmából Gerenda azt javasolta, hogy találkozzanak a város összevont gyermekintézményében. Bölcsőde, óvoda, általános iskola, alsó és felső tagozat: kiemelt képzés a politikai, szakmai és élsportoló elitnek. Az asszony be nem teszi a lábát oda, azt se tudja, hol van. Gerenda azonban késett, ő meg ücsöröghetett kint a folyosón, a tornapadon, volt ideje a meditációra. Itt egészben ették a gyerekek a banánt. Néha volt narancs is, vagy kaptak egy negyed meglepően keserű grapefruitot, annak volt legnagyobb a sikere.
Gerenda legyintve érkezett. Meg ne kérdezze tőle senki, hogy miért késett, olyan jelentőségű dolog tartotta vissza, ami őt már a puszta felemlítéssel újra megalázná. Középkék Adidas melegítőfelső volt rajta, az volt az egyenruhája, annyira felhúzta rajta mindig a cipzárt, hogy a szája általában ki se látszott. Az alatt egy kifakult, valaha kék rövidnadrágot viselt, klottgatyát. Rövid frottírzoknija volt, csíkos, de véletlenül se nemzetiszín, a cipője pedig a martfűi Tisza cipőgyárból érkezett, a színét ma talán törtfehérnek mondanám, állítólag minden negyedévben kapott két párat, negyvennyolcas méretben, kiutalta neki a Párt. Gyönyörűre koptatta ezeket a csukákat. Hajszálpontosan illettek a lábára, puhán ölelték körül, a folyamatos kontaktus a salakkal pedig enyhén elszínezte a bőrt. A zokni csíkjai fölött pedig elkezdődött Ilma igazi kedvence, a vádli. Függőleges izomkötegek folyamatos mozgásban, ezen a ponton némaságában is folyton zenél a test. Gerenda fejét kicsit lehajtva megállt a játszószoba ajtajában. Apró talpacskáikon máris rohantak feléje a gyerekei.
Magas teste magányosan állt az ajtóban. Kétoldalt a feléje futó gyerekek, az egyiknek szívlapát volt a jele, a másiknak pillangó. A háttérből az ablakokon beáradt a fény, előtte egy óvónő és két dadus tevékenykedett. Elégedett voltam a képpel. Határozottan látom magam előtt ma is. Meg kellett értenem belőle, hogy ha Gerenda meghalna, Súlyosan megbetegedne, vagy el kellene utaznia messzire, akkor is arra lennék ítélve, hogy egészen a halálomig szerelemről szerelemre bolyongjak. Meg kellene találnom újra ezt a középkék melegítőt, ezt a kopott gatyát, a piroskék-piros frottírzoknit meg a Tisza sportcipőt, Martfű, Lenin út 1., és ezeket a csodálatos vádlikat, amik annak idején Valerij Brumelnél és Robert Savlakadzénél is magasabbra repítették őt, hogy újra itt muzsikálhassanak nekem az óvoda színes folyosóján, a gyerektalpak gyorsuló csattogásában.