Blackphoenix 
Ezen a héten egy igazán súlyos és húsba vágó témákat feszegető magyar filmet, az Az ötödik pecsétet (1976) ajánljuk nektek. Fábri Zoltán drámája, amely Sánta Ferenc azonos című könyvén alapszik, egyáltalán nem tartozik a könnyen emészthető filmek közé. A Retro Filmsarok-rovat eddigi legidősebb darabja kíméletlenül rázza fel a nézőt a lagymatag hétköznapokból, és a komfortzóna pihe-puha kényelméből.
Munka után együtt kocsmázó férfiakat rengeteg filmben és minden utcasarkon látni, korszaktól függetlenül. Gyuricza Miklós, Király László, Kovács János és Béla, a kocsmáros azonban egy idő múlva egymás ugratásán és a marhaszegy elkészítésének módjain túllépve veszélyes vizekre tévednek társalgás közben. Kritizálni merik a hitleri birodalmat, és még azon is eltöprengenek, hogy ha újra születve egy szerencsétlen sorsú rabszolga és egy kegyetlen zsarnok között kellene választani, hogyan döntenének. Ám a legnagyobb hibát akkor követik el, amikor befogadnak a társaságukba egy idegent. Így másnapra az elmélet gyakorlattá válik, és a nyilasok kínzókamráiban kell megadniuk a saját válaszukat Gyuricza úr kérdésére.
Miért Retro Filmsarok-befutó Az ötödik pecsét?
Első sorban a kérdés miatt, amelyet az illendőség minden álszent korlátját ledöntve szegez neki a szereplőknek és a nézőknek. Érdekes, hogy az öt férfi homlokegyenest mást mond a közös asztalnál borozva, esetleg otthon tovább tépelődve, és mást cselekszik éles helyzetben. Így aztán újabb kérdések bontakoznak ki, amelyeket érdemes tovább gondolni. Mi az oka ennek a sok páli fordulatnak? Kizárólag a bosszúvágy motiválja azt, aki teljes meggyőződéssel választja a rabszolga sorsát, mégis a zsarnokhoz hasonlóan cselekszik? Amikor cselekvésre került a sor, mi adja meg az erőt annak, aki elméletben nem akar balek lenni, vagy nem meri a nyomorultabb de becsületesebb embert választani?
A film elején elhangzó szavak és a végén megmutatkozó tett közötti szakadékot azok a jelenetek töltik ki, amelyek a szereplőket saját környezetükben, a kocsmából hazatérve ábrázolják. Itt nincs mese, lehullanak az álarcok. Fény derül a titkokra, amelyek nem feltétlenül mocskosak, hordozójuk mégis elhallgatja őket a külvilág elől, mert életének ezek a rejtett részei nem illenek a róla kialakított képbe. Ezek a jelenetek új dimenziót adnak a karakterek személyiségéhez, még inkább kihangsúlyozva azt, hogy semmi sem fekete vagy fehér.
A Latinovits Zoltán által megformált, civil ruhás nyilas eszmefuttatása és egész fellépése is igazán hatásos és hátborzongató. Tökéletes képet kapunk arról, milyen kegyetlen pszichológiai játszmákkal dolgozik egy gyakorlott zsarnok. Ez az alak bizony sokkal ördögibb, mint a tejfelesszájú nyilas ifjonc, aki egyszerűen azért kegyetlenkedik, mert élvezi a hatalom ízét. A kulcsfontosságú zárójelenetet, amelyben az embertelen játszma kicsúcsosodik, ráadásul képileg is olyan nagyszerűen sikerült összerakni, hogy a lelkiismereti vívódások közepette elkerülhetetlenül a keresztény tanításokra asszociál a néző.
Az ötödik pecsét bebizonyítja, hogy egy dráma nem csak az érzelmeket, hanem a szellemet és az intellektust is képes megragadni és felkavarni. Fábri Zoltán műve kihagyhatatlan azoknak férfiaknak, akik számára a dráma túlságosan szentimentális, mégis megnéznének egy-egy alapművet a műfajból. De nemtől függetlenül ajánlom mindenkinek Az ötödik pecsétet, akit le tud kötni egy-egy súlyos morális kérdés.
